Igen, hosszú lesz, ha nekem kellene átrágni rajta magam, én is annak találnám, de vigasztaljon mindenkit, hogy nem kötelező elolvasni és nem is fogunk senkit levizsgáztatni belőle!
Kezdődött az egész ott, hogy Mangó Évi a Lengyel-Öt-tó völgyének menedékházát megismerve korábban elhatározta, hogy neki egyszer még itt meg kell szállnia. Tavaly el is jött az alkalom, már nem tudom, hol vetődött fel, mindenesetre lelkesen lecsaptam a lehetőségre.
Később egy a Den Cafeban tartott nagycsoportos pizzázás közepette véglegesítettük, megyünk. Első körben négy ember vállalkozott (Mangó Évi, Goldperger András, Pilinyi László, én), a későbbiekben ezt a felállást nem is bolygattuk.
Évi intézkedett, szállásunkat már júniusban lefoglalta, eredetileg szeptember elején mentünk volna, de csak az utolsó napokra, 28-30-áig kaptunk helyet. Szempont volt, hogy hétköznap túrázzunk, reméltük, hogy ezért viszonylag kevesen lesznek a hegyen.
A málhás lovakat Goldi adta alánk, akik még az indulás előtti napon vonakodtak, megmakacsolták magukat, csak egy gyors akkucsere vette rá őket arra, hogy újra hadrafoghatóak legyenek. Azért elég kellemetlen lett volna, ha még egy napot várnak, s a hazafelé út előtt szabotálnak.
Indulás: vasárnap reggel. Nem túl korán, nem túl későn.
Útvonal: Ótátrafüredig a szokásos úton – természetesen a poprádi Tescot útba ejtve; szerintem finomak a péksüteményeik, amilyenek ráadásul nálunk nincsenek is –, aztán jobbra el, Łysa Polana, át a lengyel határon, s ott a nagy Bialkai-szénégető parkoló... A parkolóhely naponta 20 zloty, az éjszakázókat külön helyre terelik. Amennyiben az ember korábban visszatér, az el nem használt napok díját visszaadják. Odafelé úton még volt aggódás, hogy mi lesz a kocsival, de úgy tűnik, egyetlen veszélyt a tetejükön sütkérező és játszadozó kiscica jelentette.
A nemzeti parkba való belépés még mindig nincs ingyen, 5 zloty fejenként. Felfelé most a gyaloglást választottuk a (lovas)kocsikázás helyett. Közben próbáltunk olyan undorral nézni a könnyebb utat választókra, mint tavalyelőtt Tibi jubileumi szülinapi túrája alkalmával néztek ránk az akkor gyaloglók. Szerintem nem jött össze, de nem is nagyon erőltettük a dolgot. Amúgy is kevesen voltak már felfelé a délutáni órákban.
 |
| A Mickiewicz |
A Mickiewicz-vízesést most állva csodálhattuk meg, hiszen nem ültünk lovas kocsin. Innen a Roztoka menedékházhoz mentünk a zöld sáv jelzésen, a tervezettel ellenkező irányban . A korsó sör 5 zloty.
 |
| Roztoka menedékház |
Az aszfaltozott utat elhagyva a zöld sávot választottuk ismét, már a jó irányba. Ekkor a régi motorosok – na jó, nem is a motorosok, mert leginkább Évi mesélt, aki nem motorozik és nem motorozott (csak utasként), nem úgy, mint Laci vagy Goldi – elmesélték az itt megélt korábbi élményeiket. (Köd, aztán nem köd és wow...)
 |
| Felfelé menet, csak egy példa |
Kellemes napsütésben, 8-10°C-os hőmérsékletben haladtunk felfelé. Amikor megálltunk, hűvös volt, menet közben nem zavaró, hiszen folyamatosan felfelé mentünk. Szépség, szépség és szépség, tátrásság, de itt még nem az a húdenagyon köves állapot, amit az ember talpa a háta közepére kíván egy pár nap után. Aztán egy helyen szinte patakmederré változott a gondosan megépített, széles út, teljes szélességében pár centis víz hömpölygött lefelé egy pár méteren. Lehet, mégis inkább az itt kezdődő, balra tartó fekete, meredek utat kellett volna választani? Nem, nem, ez a vizes rész nem tartott sokáig, s akkor még nem is engedett el a bakancsom varrása. Csak később... Sebaj!
 |
| Úton |
 |
| Hangfal szokatlan értelmezésben |
Aztán erősödő zúgás jött felénk – vagy mi felé. Újabb vízesések, már a célunkhoz közel. Masinák (nem, Tibi, nem azok! – aki nem hallotta még Tibi mondókáját a hamuról, vödörről, árokról, sparheltről, attól elnézést kérek) elő, készültek a képek.
 |
| Na, arról jöttünk! De lentről! |
A tavak partján jutottunk el a menedékházhoz, ami már távolról hívogatott.
 |
| Közeledünk |
Persze nehogy már ilyen könnyen menjenek a dolgok, a bejelentkezéskor azzal kellett szembesülnünk, hogy hiába a gépelt, e-mailbe adott foglalás jól olvasható betűkkel, a négy ágyból csak kettőt sikerült számunkra elkülöníteni, a kis naplóba kézzel írnak... Természetesen nekünk volt igazunk, a csaj kis időt kért, addig menjünk, együnk-igyunk valamit, s ő addig átszervezi a lakókat.
 |
| Belépőnk |
Mi pedig kivonultunk a ház mellé, ahol kezdett hűvössé válni a levegő, de remek panoráma tárult elénk.
 |
| Megnyugtató panoráma |
Végül megkaptuk a nem tágas szobát fejenként és éjszakánként 1,3 zloty felárral a fűtésért (de mennyi is volt a szállás maga, éjszakánként? Ja: 55 zloty. Kértünk ágyneműt és törölközőt is: 10+5 zloty, tehát fejenként összesen 127,6 zloty-t, kb. 9200-9300 Ft-ot fizettünk a két éjszakáért), két emeletes ággyal, műbőr borítás, rend, és puritánság, na de mi másért jönne az ember ilyen helyre. Szóval nem panaszkodhattunk, a szállás teljesen rendben volt. A mai okostelefonos világban kicsit zavaró, hogy a szoba egyetlen elektromos fogyasztója a villanykörte lehetett (a recepcióval szemben volt egy „töltőállomás”, sajnos épp üzemen kívül), viszont volt wifi, ami a szobában már gyengélkedett, de lent a bejárat környékén stabilan működött. Bár a netes fordító segítségével sem sikerült megfejtenem, mit jelenthetett az, hogy a menedékház területén a rákjárás tilos, legalábbis a szavak fordításából ezt lehetett összerakni (ezt a feliratot nézegethettem a jó jel miatt a büfé mellett állva). A bejáratnál egy képernyőn folyamatosan láthatók voltak a környék időjárási adatai és előrejelzései.
Jöhetett az étkezés. Kezdetnek zurek, lengyel leves, igen kellemes. Mindezt 7 vagy 9 zlotyért.
 |
| Zurek, forralt bor, tea |
Egyszer csak megkértek minket, hogy távozzunk. Persze aki odajött, kitartóan és eltántoríthatatlanul lengyelül beszélt, így segítséggel sikerült (vagy mégsem) megértetni velünk, miről is van szó. Mise következett, az asztalokat átrendezték, s arra kértek, az alkoholos italokat tegyük el. Én ekkor távoztam (Évi már kint fényképezgetett), Goldi és Laci maradtak, végigülték, nekik tetszett.
 |
| Buli van! ** |
A mise végeztével visszatértünk Évivel az étkezőbe. Örülhettünk, hogy jutott nekünk hely, mert tömve volt. A hangulat pedig fergeteges. Rögtönzött gitározás, éneklés, lengyel-magyar barátság ápolása (lengyelül, mert próbáltak tanítani is valamit: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”). Két fiatal gyerek (valahol 20-30 között) ült velünk szemben, az egyik bámulatosan jól ejtette ki a magyar nyelvtörő szavakat és hangokat, a többieknek azért érezhetően erőlködniük kellett. Na de neki valami előképzettsége lehetett.
A lengyelek ajánlottak sajtot, ami (talán) grillezve volt, mellé lekvárt adtak. Ez úgy tűnt, nem valami jó párosítás, de azért rendeltünk. Jóllakni nem lehetett vele, az ízekkel viszont nem volt baj. A rendeléskor egy átlátszó zöld kis dobozt kaptunk, mikor elkészült az ételünk, ez az alkalmatosság elkezdett rezegni és villogni.
A kiszolgáló személyzettel – jellemzően fiatal lányok – való kommunikáció nem volt tökéletes; mikor egy rongyot kértem, mert nagyjából egy pohár sört borítottam Goldi ölébe, azt a választ kaptam, beszéljek lassabban, mert nem érti... De amúgy az angol használható volt, előbb-utóbb a vendégek és a kiszolgálók (büfés, konyhás lányok) is megértették, mit akarunk.
Laci megtartotta azt a dicséretes szokását, hogy tudományos kutatást végez annak kiderítésére, más nemzetek képviselői hogyan viszonyulnak a Szuhaihoz. Természetesen ennek következtében azok is hasonló tanulmányokat készítettek a saját italaik vonatkozásában, aminek az lett a hozadéka, hogy a vizsgálódások eredményeinek írásbeli rögzítése már nem tűnt fontosnak. Természetesen ennek hatására senki nem kényszerült arra, hogy a szokásosnál több végtagját használja járásra, szóval nem kell semmi rosszra gondolni!
Az asztaltársasággal való barátkozásnak megvolt az az előnye, hogy választ kaptunk a nagy kérdésekre. Nevezetesen, hogy a tervezett útvonalnak neki merjünk-e vágni. Én a sor végén ülve távolról figyeltem az eseményeket, Goldi került közel a tűzhöz, s így a mellette ülő lengyel srácot alaposan kikérdezte – akivel egyébként a végén kölcsönösen megállapították, hogy egymás mondandójának kb. a felét értették, és ezen jól szórakoztak. A lényeg megvolt, a srác elárulta, hogy ők hágóvassal indultak neki, de vissza kellett fordulniuk, túl jeges volt az út. Egy barátja korábban vesztette életét a Sas-úton, ezzel szinte testközelből megérezhettük mi is, hogy tényleg nem veszélytelen az út még jó időben sem.
Tíz órakor lámpaoltás... Na jó, nem, de kis késleltetéssel, hangos szavakkal a tudtunkra adták szállásadóink, hogy ennyi épp elég volt mára, oszoljunk.
A megszerzett információk hatására a Sas-utat természetesen nem próbáltuk megjárni, azt megjárhattuk volna, inkább egy viszonylag laza utat, egy nagyobb kört terveztünk be másnapra (hétfőre).
Az épület 67 férőhellyel rendelkezik, de úgy tűnik, itt sem dobják ki azokat, akiknek nincs foglalása, a folyosókon emberek feküdtek, de még olyan is volt, aki a ház előtt tölthette az éjszakát.
Nem jártam be az egész épületet, de úgy tűnt, szintenként egy férfi és egy női zuhanyzó, mosdó van (a földszintiben akár társasági életet is lehetett élni, míg fentebb helyiségenként egy-egy vécécsésze fogadta… amit kellett), itt konnektort is lehetett találni az eszközeinknek, bízva abban, hogy a töltés alatt senki nem viszi el vagy dönt úgy, hogy ő bizony prioritást élvez.
Éjszakára takarókat kaptunk paplanhuzattal, a párnát, párnahuzatot, lepedőt, törülközőt is zárt helyről adták – ezeket mind le kellett adni távozáskor.
A fűtésre egyáltalán nem volt szükség, inkább melegünk volt éjszaka, az ablak nyitva volt végig. Apropó, ablak... Több kis ablak volt a szobában, egy falon, innen az ágyak felső szintjén fekvő emberek a havas hegyek (és a szikrázó csillagok) látványát élvezhették.
A szoba egyéb berendezései: egy többszintes polc, amire a táskákat lehetett pakolni, egy asztal, egy padocska, egy szék, akasztó a falon, szemetes, minden ágy mellett a fejünknél egy polc, amin egy könyv, telefon, óra fér el...
Ébredés. Amit nem terveztünk. Úgy döntöttünk, kelünk, amikor kelünk, aztán megyünk. Hogy, hogy nem, arról megfeledkeztem, hogy a telefonom a hétköznapi – most túl korai – ébresztést megtartja…
 |
| A tavaktól távolodva * |
A terv az volt, hogy átmegyünk a Morskie Okohoz, onnan fel a Miedziane-hágóhoz (Réz-hágó, Szpiglasowa Przełęcz), ahonnan látszik a szállás, majd kb. egy egyórás úttal már vissza is érkezünk. A látvány... ezt látni kell, nem lehet elmesélni! Az északi oldalak havasok voltak, a sok turista által összetaposott hó jéggé fagyott, helyenként aggodalomra adva okot, még a déli oldalakra érve fű és a kellemes hőmérséklet fogadott. Egy helyen egy kisebb csúcs éppen kitakarta a napot, a kósza sugarakban szállingózó fehér pihék elgondolkodtattak... Próbáltuk megörökíteni a látványt, nem nagyon sikerült.
 |
| Pihék * |
A Morskie Okonál kicsit megpihentünk, itt is meglehetősen sokan voltak, a tó partját ellepték, napoztak, fényképeztek, jól érezték magukat. Utunkat kis tanácstalankodás után (hiszen nem pont a parton kellett menni) a tó jobb oldalán folytattuk – ellenben a tavalyelőtti Rysyre vezető túrával) –, s szép lassan felértünk 2100 m-es szintre. Az út végig köves, de szépen elrendezve, szinte autópálya minőségben. Itt-ott hegyi patakocska keresztezte utunkat, a tavalyelőtti túra útvonalára odapillantottunk, nosztalgiáztunk, s láttuk, a fentebbi tavak partján is sok ember jár. Ilyen lenne egy lengyel hétköznap?
 |
| Ezt csak úgy |
Felfelé baktatva egyszer csak szembetalálkoztunk az előző napi két fiatallal, de nem sikerült velük csevegni, kideríteni, mi a helyzet ott, ahová mi tartunk. A legmagasabb pont előtt egy pár kanyarral egy lengyel férfi jött szembe, aki lengyelül próbált velünk kommunikálni. Mondtuk neki, hogy inkább angolul. Nem esett kétségbe, s megismételte: rossz a helyzet, jeges az út – egy pár méteres láncos szakasz várt ránk lefelé –, nem éri meg kockáztatni. Ennyivel minket nem lehet eltántorítani, azért megnézzük mi ezt a saját szemünkkel!
 |
| A lánc mentén egy hangyányit jeges |
 |
| Csak a viszonyítás kedvéért, ott egy… |
 |
| …ember jön fölfelé! |
De a kedvünkért az sem hazudott, a helyzet nem javult addig, míg felértünk. Megvizsgáltunk egy pár embert felfelé, egy párat lefelé, de a látvány nem volt biztató. Felfelé még sima bakanccsal és segédeszköz nélkül volt, aki meg tudta oldani a feladatot, lefelé csúszásgátlóval is csúszkáltak. Kettő támogató és kettő ellenző szavazat hatására úgy döntöttünk, visszafordulunk, s igyekeznünk kellett, hogy esélyünk legyen világosban visszaérni.
Én igyekeztem is, élveztem a gondtalan suhanást lefelé, így utolértem a segítőkész lengyel férfit, próbáltam kicsit beszélgetni vele. Ő csak fogja magát, reggel felül az első buszra (Krakkóban), aztán átszáll egy másikra, s már itt is van a Tátrában, túrázhat. Mondjuk ez nem feltétlenül olyan egyszerű, mert Chicagóban dolgozik (egy lakásbiztosításokkal foglalkozó cégnél), s a repülőjegy neki is drága, így ritkán jár haza. Mire visszaértünk a tóhoz, nem kellett sokat várni, hogy a többiek is megjelenjenek. Rövidebb utat a lengyel ember sem tudott javasolni nekünk, így még mindig sietnünk kellett.
 |
| Ezt is túléltük, és ezért ez a legjobb nap ** |
Azért Goldi és Laci vett magának egy-egy kólát (Laci, kólát?" – hördülnek fel most egy emberként az olvasók, de az előző esti tanulmánykészítés miatt szüksége volt az extra cukorra), úgy éreztük, a rajtuk lévő feliratok találóak. Közben a két lengyel sráccal is összefutottunk, ők tervezetten a tónál maradtak éjszakára. Valahogy szóba került a Rysy, s a lengyel azt mondta, oda – általában, s nem kifejezetten most, amikor mellesleg a hó miatt talán le is volt zárva a tavaly általunk használt út – nem járnak sokan. Még a fényképezőmön voltak a tavalyi tátrás képek, hát megmutattam neki azt a képet. Meglepődött (aki nem tudná, azért, mert nagyobb volt a népsűrűség fent 2500 m-en, mint az iskola aulájában egy tízperces szünetben). (Most is voltak fenn néhányan.)
 |
| „Verebek” a Rysyn – 2013, Magas-Tátra |
 |
| (most is voltak fenn néhányan) * |
Mire elindultunk a menedékháztól, a lengyel páros már vidáman integetve búcsúzott tőlünk új szobájuk ablakából.
Visszafelé az idő egyre csak hűlt, a hegyek között hamar sötétedik, a naplemente látványosan fedte el a csúcsokat, az utolsó napsugarakat még épp elkaptuk, miközben megpillantottuk a tavakat, de mire leértünk, beköszöntött az éjszaka.
 |
| Siessünk, megy le a nap! * |
 |
| A hold azért még megvan, próbált segíteni * |
 |
| Még pont időben értünk célba * |
Nem volt kérdés, hogy a vacsora ismét zurek lesz, s ugyanolyan finom volt, mint az első alkalommal. A társaság az étkezőben lecserélődött, ez egy csendesebb fajta volt, s nem is olyan népes. Arra már nem emlékszem, mikor került rá sor, de a ház forralt borát is megkóstoltuk, ami olyan volt, amilyennek egy forralt bornak lennie kell.
Lefekvés előtt megvitattuk, merre mehetnénk másnap, több lehetőség volt, a kérdést nyitva hagytuk.
A reggeli ébredés kissé zajos volt. Na nem részünkről... A nyitott ablakon keresztül beszűrődő hangoknak egy idő után meglett a gazdája: egy kötélpályán húzzák fel az szükséges dolgokat a házba. Kikászálódtunk az ágyból, lementünk reggelizni, ahol ízelítőt kaphattunk Laci gyűjteményéből, amit egy olyan helyen vásárolt, ahol rendszeresen ilyen-olyan heteket tartanak. Most a diós ízű kolbászt kóstolhattuk meg. Útravalóul egy kis ásványvíz (a csapvizet nem mertem megpróbálni, de keresni kellett volna azt a helyet, ahol egy feles pohárnál nagyobb aláfér), 0,5 liter 4, 1,5 liter 5 zloty.
Vásároltunk emléktárgyakat, melyek jellemzően kifejezetten az Öt tó vidékéhez és a menedékházhoz kapcsolódtak, ezek mutatóba ki voltak téve egy vitrinbe a recepció mellett, onnan lehetett válogatni.
 |
| Érkezik az ellátmány * |
Összeszedtük a cuccainkat, az ágyneműt és az egyéb kapott dolgokat egy lépcső alatti tárolóba kellett bedobni, majd ha könnyes nem is volt a búcsú, de azért készült még egy pár kép a tóról. Utunk a Zawrat hágó felé vezetett, aztán egy elágazónál dönthettünk: megyünk tovább fel, vagy megnézünk egy domb mögött megbúvó tavat. Utóbbi tűnt a rövidebb útnak, mi természetesen a hosszabbat választottuk. Közben megcsodálhattuk alulról a Sas-utat, ahová most nem jutottunk el. Történeteket így is hallottunk az útról, hiszen a csapatunkban volt olyan ember, aki már járt odafenn, emlékezetes helyszíneket mutogattak.
Egy ponton pedig a járt utat elhagytuk a nem létezőért, balra. Ez az útvonal egyes térképeken létezik, másokon nem, a műholdképeken látható, hogy ki van járva. Itt szinte összefüggő hótakaró fogadott minket, szerencsére viszonylag kevesen járhattak erre, így nem volt eljegesedve. Ismét 2000 m-es magasságba emelkedtünk, hogy elérjük a lengyel-szlovák határt jelző köveket, hivatalos nevén a Sima-hágót. Itt a Bélai Tátrára hasonlító füves látvány fogadott minket, de a Kriván is felismerhető volt.
 |
| A képen egy zerge is el van rejtve (valószínűleg itt ezzel a felbontással már nem látszik) |
Egy rövid pihenést és ebédet követően elindultunk lefelé. Laci aggódott a csúszós, havas, meredek szakasz miatt, így ő külön utakat járt. Mellesleg meredekebbet... De kitartó volt, nem fordult vissza, s véghezvitte tervét.
 |
| Bármennyire is hihetetlen, egy kis paca ezen a képen Laci, aki külön utakon járt |
Visszafelé már ragaszkodtunk a megismert pályához, így visszatérhettünk még egy utolsó látogatásra az Öt-tavi menedékházhoz, itt még eltöltöttünk egy kis időt. Évi vízesést akart fényképezni, mi hárman pedig a felfelé elkerült fekete sávot választottuk, ami kb. negyedórával rövidebb volt, de nagyon látványos, s megfigyelhettük az előző napi útvonalaink egy-egy részletét is. Ettől eltekintve a háztól lefelé ugyanarra közlekedtünk, mint felfelé.
 |
| A fekete sávon |
A parkolóba érve az utolsó aggodalmak is elszállhattak, az autó megvárt minket minden alkatrészével együtt, csak egy nem túl diszkrét porréteget kapott.
Hazafelé természetesen nem hagyhattuk ki a Tescot Poprádon, s nekem ezt megemlítenem legalább annyira fontos, mint Hemingwaynek volt az öreg halász vizelési szokásairól megemlékezni. Innentől pedig sok újdonságról már nem tudok beszámolni, Laci csukott szemmel is megmondja, mikor melyik település, kanyar, emelkedő vagy lejtő következik.
Egy motorestben Rimaszombat után – ahol a magyarul beszélő pincér nem akarta elfogadni a borravalót – azért zárásként elfogyasztottuk a kötelező fokhagymalevest/káposztalevest. Nekem furcsa volt, a kis szlovák falvak mennyire gyéren kivilágítottak s kihaltnak tűnőek így estefelé... Viszont a lényeg, hogy jó volt ez a kis tátrázás, kár lett volna kihagynom, másnapra kellemes izomlázzal ébredtem a vádlimban, s az utolsó napra visszafogott leégést is sikerült összeszedni. Az időjárás kitűnő volt, de ha valaki meg is akarja járni a Sas-utat, akkor próbálja korábbra időzíteni a programot, mert ilyenkor már jó esély van arra, hogy hiába nem esett sem eső, sem hó egy-két hétig, a korábbi barátságtalan idő meghiúsítja a biztonságos mászást! Viszont ha ez nem jön össze, a környéket bejárni is igazi élmény, a menedékház barátságos, az ételek, italok finomak, ajánljuk mindenkinek!
Szöveg: Áfra Miklós, a túratársak közreműködésével
Fotók: Áfra M.
* Mangó É.
** Pilinyi L.
További fotók a túráról:
***
