Pontosabban Ötzi birodalma
Ausztriában található, a Keleti-Alpok része és Ötztaler Alpok megnevezéssel
található a térképeken. Földrajzilag Labancföld Nyugati részén helyezkedik el,
a hegyvonulat átnyúlik Olaszországba , és viszonylag közel van Svájc is.
Amelle°tt, hogy az Alpok egy szép
és turisták-hegymászók-síelők által is kedvelt vonulatáról van szó, az itt hóba
fagyva megtalált, a szakértők által 5000 évesre saccolt, – mármint a fagyási
sérülést elszenvedett, meglehetősen épségben megmaradt teste - Ötzi néven
elhíresült elődünkről is híressé vált, akit valószínűleg hajdanán errefelé
ölhettek meg.
Ötztal – az Inn folyó
legnagyobb mellékvölgye – közel 60
km hosszúságban nyúlik dél felé, az Alpok főgerince alá.
A völgyben az utolsó falu Vent, Ausztria egyik legmagasabban fekvő települése,
amely népszerű kiindulópont olyan nagy csúcsokra, mint az ötezer éves „Ötzi"-ről
elhíresült Similaun, vagy a Wildspitze, amely a Grossglockner
után Ausztria második legnagyobb hegycsúcsa, de szívesebben emlegetik Tirol
legmagasabbjaként. A Wildspitze Északi falának első megmászója dr. Déchy
Mór volt három társával együtt 1874-ben.
No de visszatérve
magára a „kiruccanásra”, az 2014. szeptember 5-én, pénteki napon vette a
kezdetét.
Hajnali ébredés után
saját kocsiba ültem, (mivel ez itt nem egy hosszabb ZÚTE-s túra volt, ahová általában
Goldi szokott vinni a kocsijával. :( ) a hatvani vasútállomáson vettem fel a hegyi vezetőnket. Budán, egy
benzinkútnál csatlakozott hozzánk egy másik társunk, s így hármasban vágtunk
neki a 970 km-es útnak.
Az útvonalunk - M1-es
autópálya, Bécset elkerülő autópálya, Linz, Salzburg, egy kis német autópálya
szakasz München felé majd vissza Ausztria, Innsbruck majd a 186-os számú
látványút Sölden érintésével Vent végállomással.
A Vent felé vezető látványút (a térkép is zölddel jelöli) nagyon szép
volt, mindkét oldalon tele hegyekkel, s hófedte csúcsokkal……...kár, hogy az
esőre fordult időjárás miatt ebből semmit sem láttunk. (A visszafelé vezető úton
azért bepótoltuk az így kiesett látványosságokat.)
Útközben megálltunk egy hangulatos kisvárosban, Söldenben is, ahol is
megtekintettünk néhány túraboltot is.
Az autóval megtett utunk vége Ventben volt, a lanovka alatti
parkolóban, úgy 1900 m magasan.
Innen lanovkával emelkedtünk fel 2356 m magasra, majd a továbbiakban
szitáló esőtől kísérve gyalogosan baktattunk fel szállásunkig, a 2884 m magasan
található Breslauer hüttéig.
A menedékház igazi nemzetközi megosztással működik, mivel német
tulajdonban (Stuttgart) van, egy szlovák csaj üzemelteti, s egy magyar
személyzet is itt dolgozik. Aki mellesleg egy hölgy, aki nagyon segítőkész és
aranyos volt. Pécsről jött ide dolgozni a barátjával, s azt mondta, hogy itt
megtalálta számítását. Kis hazánkban sajna nem, de ennek elemzése messzire
vezetne, s nem ezen írás tárgyát fogja képezni………. De hallottunk itt csehül,
olaszul beszélő túrázókat is. Ebben az időpontban magyar turisták csak mi
voltunk, hárman.
A hütte belülről is nagyon korrekt és hangulatos volt. Viszonylag
nagy ebédlővel rendelkezett, ahol több ital és étel menű közül lehetett
rendelni.
A sör nedűjük is kifogástalan volt, ami ugye nem meglepetés
Labancföldön, de az már inkább, hogy az általam választott, bolognai spagetti
is nagyon élvezetes volt. Mindkét nap ezt ettem…..
A pálinka – mármint a helybeli – megkóstolása most is elmaradt,
valószínűleg azért, mert véletlenül a hátizsákomban felejtettem egy kis szuhai
kerítésszaggatót.
A szállásunk 12 fős volt, emeletes ágyakkal de mindkét napon csak
hatan aludtunk benn, ami így elég barátságosnak mondható, mivel még aludni is
tudtam-tunk.
Amúgy időjárástól függően mind a menedékházból, mind a hütte
előteréből pazar kilátás nyílott az Ötztaler-Alpok havas, 3000 m feletti
csúcsaira.
Másnap az alpesi viszonyokhoz képest későn keltünk, mivel nem kellett
sietnünk. Tudtuk, hogy a hátralévő túrát, ha semmi probléma nem jön közbe, aznap
teljesítjük, s még egy éjszaka itt tartózkodás úgyis benne volt a tervben.
Reggel 7 óra körül indultunk (összehasonlításként a Mont Blancra
hajnali 1 és 2 óra között kellett indulni), s arra is láttunk esélyt, hogy
sütni fog a nap. De sajna, nagyobb részben aznap is borult idő volt, de
legalább nem esett a csapadék, ami 3000 m felett általában hóban szokott
megérkezni.
Nagyjából 3200 magasságig már elolvadt a hó, így addig nem volt
szükségünk sem a hágóvasra, sem a jégcsákányra sem a beülőre.
A hóhatárnál aztán felszerszámoztunk, s kicsivel később már egy
viszonylag meredek, hófödte emelkedőn haladtunk felfelé.
A hómező végén már felhőben haladtunk, majd egy hirtelen
irányváltással felkapaszkodtunk egy sziklás területre, ahol (klettersteig, via
ferrata) egy dróthuzalhoz csatlakoztunk, nagyjából így mászhattunk kb 50 m –es
szakaszt. A via ferrátás szakaszon annyi kellemetlenségünk volt, hogy a
társunknak előbb az egyik, majd kicsivel később a másik hágóvas is
lecsatolódott a bakancsáról, de be voltunk kötve, – biztosítva - s így
szerencsére nem lett baj ebből a malőrből (valószínűleg rosszul volt bekötve a
kötözős hágóvasa).
A „drótos” szakasz végén egy újabb, még az előzőnél is nagyobb
területű hómező várt minket. Lassan araszolgattunk felfelé, a nap néha
kisütött, ekkor erősen izzadni kezdtünk. Elég szaporán vettem a levegőt, de nem
tudtam eldönteni, hogy ez a magasság miatt, avagy a nem kellő kondícióm miatt
történik. Menet közben úgy döntöttem, hogy valószínűleg minkét tényező ludas
ebben.
A hómező végén egy gerinces szakaszra érkeztünk, ahonnan egy jó 70-80
m-es emelkedő, a hómezőből kiemelkedő csúcs várt még minket. A csúcs utolsó
10-15 m-es szakasza elég meredek és jeges is volt, ezért a sziklafal aljában
hagytuk a csákányt és a botjainkat, mivel a kapaszkodáshoz mindkét kezünket
használtuk.
A sziklás rész teteje, a csúcs néhány négyzetméteres, viszonylag
meredek terület volt, amin jó osztrák szokás szerint ált egy fémkereszt is. Sajna,
újfent felhőbe kerültünk, így ez miatt gyakorlatilag magunkon kívül semmit sem
láttunk a csúcspanorámából. Ha az emlékezetem nem csal, jártam már így az
Alpokban korábban is……….
A Wildspitze 3772 m magasságú, egy kettős csúcsú hegy, aminek a másik
csúcsát (nem tudtuk így eldönteni, melyik a főcsúcs) sem láthattuk.
Mivel elég nehezen lehetett megkapaszkodni a csúcson, s tudtuk, hogy
az északi, nagyon meredek oldalán azért nem szeretnénk lecsúszni a szó szoros
értelmében, és állandóan jöttek felfelé más mászók is, a csúcs csoki és legalább
annyira fontos csúcspálinka fogyasztását hanyagolva, néhány fotó elkészítése
után elindultunk óvatosan, kellő körültekintéssel lefelé.
Ugyanazon az útvonalon haladtunk, a felső hómezőn találkoztunk olyan
mászókkal is, akik egy másik útvonalról, egy másik menedékház irányából jöttek
fel (viszonylag sok menedékház található errefelé, érdemes lenne bejárni őket,
szép helyeket kötnek össze).
A kellemetlen, borongós idő ezután már végig kísért minket.
Visszaereszkedtünk a via ferrátás szakaszon, majd a gleccseren z alakban (egy
helyen a túrabotom tövig eltűnt a hóban, nem lett volna szerencsés, ha beszakad
alattunk az olvadásnak indult hó), a biztonságot szem előtt tartva, de azért
néha egy kis elcsúszással tarkítva leérkeztünk a hómező aljára.
Itt megálltunk és megszabadultunk a feleslegessé váló hágóvastól és a
beülőszettől. Jó másfél órás gyaloglás után visszaérkeztünk a felhőben lévő
menedékházig.
A hüttében lepakolva a cuccunkat, átöltözve (bent kellemes idő volt)
folytattuk tovább a napot, a képeken látható stílusban. :)
Este a már szokásos labancfölde sör, és a bolognai spagetti
következett. Volt néhány szabad óránk a lefekvésig, így nyugodtan átadhattuk
magunkat a menedékház semmi mással össze nem keverhető hangulatának.
Másnap reggel összepakoltunk, és kényelmes iramban megindultunk lefelé.
Nem siettünk, mivel előzetesen informálódtunk, hogy a lanovka vasárnap csak
reggel 8 órától üzemel. Már szebb időnk volt, mint a megelőző két napban, így
tudtunk néhány fotót készíteni a környező hegyekről.
Mint már korábban említettem, most láttuk teljes igazából a 186-os
számú, kifejezetten jó minőségű látvány utat övező hegyek szépségét. Útközben
rengeteg osztrák-olasz és német motorossal találkoztunk.
A hazafelé tartó utunk gyakorlatilag eseménytelenül telt el, csak
egyszer büntettek meg gyorshajtás miatt, de hozzánk képest ezt is normálisabban
(jóval olcsóbban) teszik a labancok, mivel úgy tapasztaltam, hogy náluk nem a
pénzbehajtás az elsődleges dolga a rend őreinek.
A kollégák benzinkúthoz, ill vasútállomáshoz szállítása után még
emberi időben hazaértem én is a kiindulópontra, vagyis Salgótarján városába.
Röviden ennyi volt a leírása a kis „kiruccanás” Ötzi birodalma
történetének.
Túratársi üdvözlettel:
P. László
