ZÚTE HONLAP

Kedves látogatónk!
2017. januárjától elérhető a Zöld Út Természetjárók Egyesületének honlapja! Ha egyesületünk túráiról, életéről szeretne olvasni, itt megteheti: ZÚTE HONLAP

Letölthető: ZÚTE TÚRATERV 2022

2015. július 21., kedd

Visegrádi pünkösd a ZÚTE-vel

  Még a váci GYOT-on a ZÚTE csapata ingyenes szálláslehetőséget nyert a JEKA Hungária Utazási Iroda jóvoltából, a lehetséges úticélok közül Miheller Tibi Visegrádot választotta – mi pedig ezt örömmel el is fogadtuk. :) Május 23-án indultunk, és a hosszú hétvége 26-án ért véget.

1. nap

  Ki így, ki úgy, de 11 óra felé szinte mindannyian megérkeztünk a szálláshelyre, és szerencsésen el is foglalhattuk azt, letehettük a csomagjainkat. Géza, a szállás kutyusa mindenkit szeretettel üdvözölt – aztán megtudtuk, hogy harapni szokott, így kissé tartózkodóbban viszonoztuk a köszöntését.
Bár Tibi azt mondta, hogy az első napra nem vállal túra- és idegenvezetést, ebéd után mégis nekivágtunk közösen a Fellegvárhoz vezető útnak. A kék sávon haladtunk, mely a kálvárián keresztül vezet Mátyás király híres várához. A visegrádi kettős várrendszert egyébként IV. Béla király és felesége, Laszkarisz Mária királyné építette, a királyné hozományából, Mátyás király uralkodása idején pedig a vár palotaszárnyait teljesen felújították. A várban az évszázadok során több alkalommal is őrizték a Szent Koronát a koronázási ékszerekkel együtt.
Az út sáros, csúszós volt, de azért persze megbirkóztunk vele...


Az egyik stáció.
A kálváriához vezető stációkat Szakál Ernő szobrászművész készítette
1961-ben. Az évszám tudatában már érthetőbb
a szocialista emlékműveket idéző szín- és formavilág
A Kálvária-hegy tetején álló, természetes sziklaképződmény oldalába épült
Kálvária-kápolna
Virágos út...
Programegyeztetés a Fellegvár kapuja előtt

Egy rövid megbeszélést követően a csapatból 11 fő canopyzni indult, illetve voltak, akik elkísértek minket, hogy biztassanak, vagy éppen szörnyülködjenek, hogy mit csinálunk... :)



Úton a Nagyvillám felé  – GYOT-os egyenpólóban
Úton a Nagyvillám felé

Megmondom őszintén, nagyon be voltam rezelve! Olyannyira, hogy még a húgomra, Adriennre is majdnem a frászt hoztam, pedig ő nem az a félős fajta. :) A canopy-pálya a Nagyvillámon található, az oda vezető úton még volt időm gondolkodni, hogy biztosan akarom én ezt? Na de csak nem fordulhattam vissza...



„Te jó ég, mi is ezt fogjuk csinálni?!” :)
– a canopy-pálya bejárata a Nagyvillám étteremnél
Beöltözve, indulásra készen *

A pálya legmagasabb pontja 14 méter, hossza 900 méter, 10 szakaszból áll, és egy menet a pályán körülbelül 50 perces. Az első toronyra persze még remegő lábakkal másztam fel, de miután meggyőződtem róla, hogy teljesen biztonságos és egyszerű az egész, a második állomástól kezdve már felszabadultam tudtam élvezni a csúszást a fák lombja fölött-alatt-között. A hegymászókéhoz hasonló beülőben csúsztunk, amit a pálya munkatársai szakszerűen csatoltak ránk, és egy plusz kötél is tovább növelte a biztonságunkat. A fék is működött többé-kevésbé – van, akinek nem annyira... :) Azonban ez sem okozott nagy problémát, mert az érkezést minden tornyon egy gumiháló segítette. Megállapítottuk, hogy a védősisak mindenkinek „remekül” áll... :) Közben eleredt az eső, de aztán a kedvünkért gyorsan el is állt. Még így, esős-párás időben is gyönyörű kilátás nyílt a Dunára és a Fellegvárra.



Mondom, hogy remekül áll a védősisak! :) **
Az első bátor érkezők egyike *
Csúúúszás 1 *
Csúúúszás 2 **
Csúúúszás 3 **
Az egyik toronyból: alattunk a Duna
Ugyanonnan: kilátás a Fellegvárra


Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy a kissé borsos árú belépő megérte! Csak sajnos gyorsan eltelt az ötven perc, nem is tűnt annyinak.
Ha már így benne voltunk a kalandokban, a nyári bobpályát is kipróbáltuk. Ez kis csalódást okozott számomra, mert valószínűleg túl hamar indultunk el egymás után, és így sokat kellett fékezni, hogy egymásnak ne ütközzünk. Legközelebb többet kell várni, és akkor teljes gázzal előre! :)
Visszafelé egy másik útvonalat, a kék keresztet választottuk, kellemes sétával ereszkedtünk le a hegyről Visegrádra, majd a Duna-parton sétáltunk és nézelődtünk.


Kilátás a Dunára a fák közül
A Salamon-torony, azaz a nagy lakótorony,
amit a 11. századi magyar királyról tévesen neveznek így
Innen is megcsodáltuk a dunai panorámát
A Dunakanyar Visegrádról
A vár kapuja felé, a 328 méter magas Várhegy lábánál
„A dunai hajós” – bocsi... :)
A Fellegvár és a Várhegy a Duna-partról
Duna-parti romantika: fák, hullámok, „aranyhíd”...
Mária-kápolna – Visegrádnak a törököktől történt
visszafoglalása emlékére építették
Visegrád millenniumi emlékműve, Vigh Tamás Életfa-kompozíciója
Makovecz Imre által tervezett tornacsarnok
Visegrádon, mögötte a katolikus templom
A nagymarosi révnél
Visegrádon ilyen az aluljáró!

Ezután az esti megbeszélésig több közös program már nem volt, legtöbben valami vacsorázó helyet kerestünk. Sikerült kiválasztanom egy nem olcsó Duna-parti éttermet – Plintenburg Étterem –, amire pár embert még rábeszéltem, de szerintem a panorámáért megérte: egyik oldalon a Duna, másikon a Fellegvár biztosította számunka a gyönyörködni valót.



Kilátás a Dunára és Nagymarosra az étterem teraszáról


Este közösen megemlékeztünk Kovács Ágnes túratársunkról, aki nemrég itthagyott minket – nyugodjék békében! Szomorúan búcsúztunk tőle, de szeretettel gondoltunk a közös túrákra. Azért örömteli eseménynek is jutott hely: megtörtént a zergeátadás, Pault mostantól Fancsik Gyuri őrzi, persze csak a legközelebbi átadásig. Vajon ki lesz a következő? :)

2. nap

  A fő program erre a napra a Visegrád – Dobogókő OKT szakasz volt. Az A-csapat Miheller Tibivel Visegrádról indult, a nem megszokott, nagyobb kihívást jelentő útvonalat választva (Visegrád – Nagyvillám – Papp-réti eh. – Pilisszentlászló – Sikáros – Dobogókő). Esős, sáros időben az 1200 méteres szintkülönbség még a szokásosnál is nagyobb falat, így nem is sokan vállalkoztak rá, egy maroknyi csapat vágott csak neki az útnak hajnalban, hogy elérjék a Dobogókőről visszainduló egyetlen buszt. A B-csapat már jóval nagyobb létszámmal indult Mangó Évi vezetésével. Ők busszal utaztak Dobogókőig, majd onnan ereszkedtek le Visegrádra. Ez a „leereszkedés” csalóka, mivel itt is volt 610 méter szintemelkedés, és hát ugyanúgy 24 kilométer „gyalogolnivaló”...


Egyik fenti túrának sem mertem nekivágni, de a C-csapattal így is kellemes délelőttöt töltöttem el, és csodaszép dolgokat láttam. Minket Kaszásné Edit kalauzolt el a Bertényi Miklós Füvészkertbe. Gyönyörű helyeket láttunk mi is, és biztos vagyok benne, hogy senki sem bánta meg, hogy ezt a programot választotta.

Az Áprily Lajos tér – elindultunk
Híd az Apátkúti-patak fölött (egy magánházhoz tartozik)


Már az odavezető út tele volt lélegzetelállító látnivalókkal. Ahogy kiértünk a városból, először Apátkúti-halastó fogadott minket, azután az Apátkúti-patakot követve az Ördögmalom vízesés, majd a Magdolna-forrás mellett elhaladva érkeztünk el a Telgárthy-réthez, amelynek szélén található a Bertényi Miklós Füvészkert bejárata.
A vízesés kicsi, de annál szebb, és a patak is feledhetetlen látványt nyújt a víz által lekerekített kövekkel, és a borostyánnal, mohával borított sziklákkal, melyek között utat vájt a hosszú-hosszú évek során. A patak a vízesés fölött az andezittufába keskeny, de látványos kővályút koptatott, a lent pedig mély medencét mosott ki magának.
Bár közvetlen mellette kanyarog a patak, érdemes letérni az aszfaltozott útról, és a mederben haladni, amíg lehet, mert az igazi hangulatot csak így élhetjük át. Ekkor még nem volt a pünkösd körüli nagy esőzések miatt túlságosan bővizű a patak, így nem okozott gondot a haladás. Felváltva bámészkodtam és fotóztam az elém táruló csodákat, így kissé lassan is haladtam, de szerencsére mi nem siettünk sehová.


Apátkúti-halastó
Ördögmalom-vízesés
A vízesés közelebbről. A patak túloldaláról sajnos nem tudtam lefotózni,
nem vállaltam be az átkelést a bővizű patakon
Felülről
A patakmeder – jól látható a víz munkája
Itt békésen csordogál
A csapat
A Füvészkerthez vezető út másik legszebb része
– a Magdolna-forrás közelében
Itt szintén jól látható a víz „uralma” a sziklák fölött
Visszatekintve...
Részlet a Telgárthy-rétből

A Füvészkerthez érve, az Ördögmalom étteremnél egy ijesztőnek tűnő, nagy fekete kutya fogadott minket – minden napra egy kutya? :) –, akiről hamar kiderült, hogy csak játszani jött: botot hozott, és várta, hogy dobáljuk neki. Dobáltuk. :) Szerencsére sokan szeretjük az állatokat csakúgy, mint a növényeket, a természetet. Aztán a kutyust otthagytuk, és elindultunk a Füvészkertet bebarangolni.



A Füvészkert bejáratánál

Az 1960-as évek második felében az itt lévő gyertyán-, akác- és kocsánytalan tölgyállományok helyére luc-, duglasz-, erdei- és vörösfenyő állományokat telepítettek, majd 1978-ban kezdték meg a terület arborétummá történő alakítását, és az állományok szélére különleges, díszítő fajokat telepítettek. A bejáróösvény 4,5 km hosszú, és egy kis szintemelkedés is van benne. :) Sétánk során számozott jeltáblákat követhettünk – szerencsére valóban jól követhető volt az útvonal szakvezetés nélkül is, így tényleg be tudtuk járni csaknem az egész területet. Nem virágoskertben jártunk, itt főként a fásszárúak adják a nem mindennapi látnivalókat, illetve nagy melegben a kellemes, hűs árnyat. Számomra a legmeglepőbb az ostorménbangita volt: a „bangita” nevet is nemrég ismertem meg, de az „ostormén” elnevezés még egy rendkívül érdekes ízt adott hozzá az amúgy is szokatlan növénynévhez. Érdekességként említem meg, hogy rokona a kányabangita, és ennek gömbös virágzatú változata a jól ismert labdarózsa.



Magashegységi hangulatot árasztó
lucfenyős résszel kezdődik a kert
Aztán egyéb fajokkal folytatódik...
Meg-megállva…
A látványosabb részeken nem csak én fotóztam
Kányabangita, amiből a labdarózsát kinemesítették
Szent István király
fatörzsbe faragott szobra feketefenyő előtt
Egy szép öreg tölgy
Egy másik öreg tölgyfa

Utunk végén érkeztünk el a Füvészkert legszebb részéhez, a költői nevű, vadregényes Erdőanyai-szurdokhoz. Már csak hárman jártuk végig a kis szurdokot, de komolyan mondom, hogy nagy kár volt kihagyni, és sajnálhatja, aki nem jött velünk – talán soha vissza nem térő alkalmat szalasztott el. Aki Visegrádra utazik, az is ritkán – vagy talán sohasem – ejti útba a Füvészkertet, hiszen legtöbben a történelmi látnivalók és a főbb (OKT) túraútvonalak, esetleg a canopy kedvéért jönnek ide. Ez a szurdokvölgy volt az egyik legszebb dolog, amit életemben láttam, olyan, mint egy mini Rám-szakadék. Tényleg mini ahhoz képest, de talán még szebb is, és a saját léptékeiben ugyanolyan kalandos, hiszen itt is a patakmederben, köveken, fatörzseken, vízen át haladhatunk. De beszéljenek helyettem a képek, hiszen szavakkal visszaadni úgysem lehet...



Az Erdőanya-szurdok bejáratánál
A szurdokvölgyben 1
A szurdokvölgyben 2
A szurdokvölgyben 3
A szurdokvölgyben 4
A szurdokvölgyben 5
A szurdokvölgyben 6

Utunk tehát itt véget ért, és csatlakoztunk a többiekhez, majd visszasétáltunk a szállásra.



Visszafelé...
Egy érdekes utcai dekoráció

Délután „szabadfoglalkozás” várt ránk. Én imádom a strandokat, és mivel a közelben van Leányfalu, nem hagyhattam ki a lehetőséget. Két embert még magammal is tudtam „vinni” (na jó, a busz vitt minket), Tolmácsi Józsi és Margitka tartottak velem. Valószínűleg sokan ismerik ezt a strandot, melyet Leányfürdőnek neveznek. Családias hangulatú, nem túl nagy strand, ahol az élményelemekkel fűszerezett meleg vizes medencékben tölthetjük az időt, úszhatunk a hideg vizes úszómedencében (ez sem volt túlságosan hideg, inkább csak éppen kellemesen friss), vagy ücsöröghetünk a gyógyvizes medencében. Ebből az alkalomból a nap is felhőtlenül sütött, így nagyon jól éreztük magunkat. A hekk is finom volt, amit a tulaj gyakorlatilag már a zárás után sütött meg a kedvünkért, csak nekünk. Még az esti közös zútés megbeszélésre is éppen visszaértünk, nem késtünk el mi sem, így rendben zárulhatott a nap. :)



A Fellegvár ezen a napon is szép arcát mutatta
Leányfürdő
„Lazulás”


3. nap



  Ezen a napon a legtöbben együtt indultunk útnak busszal Dömösre, onnan pedig a Rám-szakadék felé. A tervezett úticél a Rám-szakadék bejárása után a 639 méter magas Prédikálószék, és a gerincen húzódó Vadálló-kövek volt.

Indulás Visegrádról, a rév mellől


Dömösön a kávéfüggők kedvéért betértünk a Dunakanyar Italboltba, ahol egy rendkívül „kedves”, mindig másnapos és soha ki nem józanodó típusú kocsmáros fogadott minket – örök emlék marad... :) Sajnos már Dömösön elkezdett esni az eső, ami néhány túratársunkat visszafordulásra késztetett, de a legtöbben mentünk tovább – gyorsan befülledve az esőkabátokba… De ez ezzel jár, ha az ember nem az esernyőt választja. Van olyan, akinél az esernyő jobban „bejön”, és a képek tanúsága szerint nem csak egy emberről van szó, bár most csak az egyik volt jelen közülük. ;)

Túrára készen a nevezetes Dunakanyar Italbolt előtt

A zöld sáv jelzésen, a Malom-völgyön keresztül közösen értük el a Rám-szakadékot. Itt kettéváltunk: aki nem jött be a szakadékba, az egyenesen a Prédikálószék csúcsának meghódítására indult az esős időben nehezen járható út és a csodás Duna-kanyari panoráma várható „elmaradása” dacára is.
A Rám-szakadékot azt hiszem, nem kell különösebben bemutatnom, hiszen alig akad túrázó, aki legalább egyszer ne járta volna már végig. Pár szóban csak: a szakadék egy vulkáni eredetű, andezittörmelékes breccsába mélyült szurdokvölgy; Dobogókő és Dömös között húzódik mintegy 1 km hosszan. Mélysége több helyen meghaladja a 35 métert, míg szélessége néhol a 3 métert sem éri el. A mederben található vízfolyás a szakadék fölötti Három-forrás-völgyből, illetve a szurdokvölgy oldalában eredő forrásokból származik.
Nekiindultunk hát a szakadéknak az eső dacára is – különösen figyelve a mederben található csúszós fatörzsekre, kövekre is, de főként a még csúszósabb fém létrákra.

A Rám-szakadékban 1
A Rám-szakadékban 2
Az elmaradhatatlan esernyős kép :)
A szakadék egyik látványos sziklaképződménye
(a sok közül)

Az egyik létra


Nagyon nem mindegy, hogy hová lépünk! A kijelölt útvonalról még száraz időben sem szabad letérni, ahogy azt sajnos a 2013-ban történt halálos baleset is bizonyítja (http://tuzoltosag.info/hir/baleset/20131101_szakadekba_zuhant_es_meghalt_egy_tuzolto/)... Kövecs Gergő tűzoltó hadnagy részére a helyszínen emléktáblát helyeztek el (melyet egyébként máris megbecstelenítettek: az egyik csavart elvitték).

Az emléktábla

A szomorú mementó után egy vidám dolog is történt utunk során: egyszer csak csipogó hápogásra lettünk figyelmesek... Mini vadkacsákat találtunk! Az anyjuk elrepült, ők pedig ijedten hívogatták volna vissza. Az egyik kicsi elkóborolt a többiek közül, őt Vadasi Kati visszavitte. Csak azt nem tudjuk, hogy merre tartottak: vajon a legbátrabb kiskacsa jó irányba tartott lefelé, mi pedig visszatereltük felfelé? :) Ezt nem fogjuk megtudni, de az élmény örökre megmarad – ilyesmire senki sem számított. Tibi fényképezőgépében, legnagyobb bosszúságára, éppen ekkor merült le az akksi, de szerencsére én tudtam fényképezni (bár a kevés fény és a távolság – nem akartam megijeszteni őket azzal, hogy közelebb megyek – miatt nem sikerültek jól a képek).

A kiskacsák :)

Útközben az eső is elállt, levehettük végre az esőkabátokat, így kicsit könnyebb volt a haladás felfelé. A szakadék felső részén a talajrétegek egymáson való elcsúszása következtében több száz m2-es suvadások keletkeztek, és még máig is csúszik a talaj, mert a korlát fent szinte teljesen a föld szintjén található, és nem azért, mert leszakadt, hiszen stabilan rögzítve van.

Esőkabát (és esernyő) nélkül

Visszafelé a sárga sávon vezetett az utunk Dömösre. Menet közben megint elkezdett esni az eső, így elég csúszós is volt az út, ezért néha síelős mozdulatokkal haladtam a túrabotommal... :) De a ködös-párás erdő látványa kárpótolt minket. Gyönyörű, misztikus látvány volt, leírni ezt sem lehet – a képek talán egy keveset visszaadnak belőle.

Párás erdő
Párás erdő zútésokkal

Kiérve az erdőből a már zuhogó eső elől a Szentfa-kápolna melletti pihenőhely pavilonja alatt kerestünk menedéket (a pihenőhely egyben a Táltos Egyház Szűz Mária emlékhelye is – Szurdokpüspökiben található ilyen hozzánk legközelebb), majd mikor elállt az eső, úgy döntöttünk, inkább kihagyjuk a Prédikálószéket. Ekkorra már annyi eső esett, hogy nem lett volna élvezeti értéke a túrának, ahogyan Tibi mondta (szinte járhatatlanul sáros út, a kilátást takaró felhők...). Még magunkhoz vettünk néhány frissítő italt a Vad-Fa-Ló nevű erdei falatozóban, és a háziállatokat – úgy mint kecskéket, juhokat, szamarat, egy bikát – is megszemléltük, majd Dömös központjában felszálltunk a Visegrádra tartó buszra.

VAD-FA-LÓ
A legbarátságosabb kecske :)

Hogy a délutánunk se teljen tétlenül, Tibi a Viktorin-emlékműhöz vezetett nekünk túrát. A Várhegy gerincén haladó kék turistajelzésről érhető el az emlékmű, az úton egy tábla mutatja a kilátóhelyhez vezető ösvényt. Az emlékművet Viktorin József visegrádi papnak állították, az ő nevéhez fűződik a fellegvár romjai feltárásának megkezdése, valamint a Várhegy oldalában egy sétaút létesítése, amit ma Viktorin-sétánynak neveznek. A sétaút átadásakor a Zách család emlékére feszületet állítottak, ami később ledőlt, és 1969-ben, a sétaút megnyitásának centenáriumán emelték a Viktorin emlékművet. Az emlékműtől jobbra, a vár tövéig röviddel megtoldottuk utunkat, elég kalandos, meredek úton, de néhányan még ezt is tudták tetézni: Miklós kiállt az egyik sziklaszirtre az alattunk tátogó mélység fölé, és azután Adri meg már csak azért is... :)

Út közben: Goldi és a „Szent Grál” :)
a Kálvária-kápolna fölött
Dunai panoráma – amennyire a felhők engedték...
A kereszt, az emléktábla, és az emlékmű
Tökéletes helyszín egy fotóhoz
„Na, ha ezt megmutatjuk Áfra Évának...” :)
Ezt meg Kovácsnénak... :)
Itt fent akár ingyen is bemehettünk volna a várba – de nem tettük

Visszafelé a sétányon mentünk le a hegyről. Ez egy valóban kellemes sétaút, ami éppen azért épült, hogy a Fellegvár bárki számára könnyen megközelíthető legyen. A legérdekesebb számomra az út vége felé látható feketefenyő csoport volt, mivel most tudtam meg a név miértjét: ahogyan Tibi felhívta rá a figyelmünket, a fák valóban majdnem teljesen feketének látszanak.

Orlay-turbolya
Innen indul a sétány
Visegrád temploma a távolban, a feketefenyők mögött

A szálláson felfrissülve már csak a vacsora, majd a szokásos búcsúest maradt hátra. Egy önkiszolgáló éttermet, a Palota Attrakciós Házban (Palotaház) található, Étkek Háza elnevezésű, látványkonyhát működtető helyet választottunk vacsorára. Akkor még csak azt tudtuk róla, hogy önkiszolgáló, ezért azt hittük, hogy nem olyan drága hely, de tévedtünk. :) Már zártak volna, mire odaértünk, így csak készételekből választhattunk; az alkalmazottak pedig lekésték miattunk a kompot, amit azzal háláltak meg, hogy mikróban langyosított, hideg ételeket adtak elénk. :) Vacsora után életemben először ettem fekete színű fagyit az ugyanitt található kézműves cukrászdában, ami egyébként egyszerű vanília fagyi, horrorisztikus feketére színezve.

A Palotaház udvara, részlet
A vacsorára várva (illetve van, aki már azon túl)

Végül a nap a búcsúesttel zárult, ahol mindenki elmondhatta, hogy mi tetszett neki legjobban az elmúlt három napban, majd jött a jól megérdemelt mulatozás az elmaradhatatlan kártyapartykkal, ahogy az már lenni szokott. :)

4. nap

  Az utolsó napra már csak a hazautazás maradt, illetve aki igényelte, annak ezelőtt valamilyen szabadon választott, egyéni program. Miután Adri és Betti a szállásadó alkalmazottja „parancsára” szó szerint még az előző csoportok által otthagyott utolsó porcicát is összetakarította a szobákból, leadtuk a kulcsot, és elhagytuk a szállást. Mivel Kaszásné Edit csapatának minden tagja csodálattal mesélt a füvészkerti túráról, többen úgy döntöttek, hogy ezt fogják még megtekinteni Visegrádból. Mi is ezt választottuk, én pedig átvettem az idegenvezető szerepét. :)


Szállásunk, a Mátyás Turistaszálló – ajtajában a bizonyítékkal :)
Visegrád barokk stílusú római katolikus temploma
a szállástól nem messze

A halastónál egy csapat iskolással találkoztunk, akik éppen ebihalat „vadásztak”. Megnéztük a vízesést, majd a Magdolna-forrás környéke következett, ahol ismét kalandokat élhettünk át: Czuprik Gabi és Betti át akartak kelni a patakon, ott, ahol amúgy valószínűleg senki más nem szokott. :) Gabi volt az ötletadó és úttörő egyben, majd mint előző nap Adrienn Miklóst, most Betti Gabit követte. Miklós serényen segédkezett a mutatványnál, de mégis egy darab bakancs teljes vízbe merülése lett az ára a kalandnak – bár szerintem a „szenvedő alany” számára még így is megérte. :) Közben találkoztunk a Füvészkertet már megjárt túratársainkkal is – nekik is tetszett, amit ott láttak.



„Ebihalvadász” iskolások a halastónál
Megunhatatlan...
„Körfotózás” a vízesés fölött
Patakparti hangulat
Betti mutatványa
Na, itt sem sokan jártak még eddig! :)
Túratársaink is csodájára jártak... :)

A Füvészkert és az étterem keddi napokon zárva tart, de a kapuk tárva-nyitva voltak, így bementünk – ha annyira nem akarták volna, hogy bemenjük, bezárhatták volna a kapukat. Kérésemre először az Erdőanya-szurdokot jártuk végig, mert én a Füvészkertet még egyszer már nem akartam. Remélem, nem bánta meg senki, hogy ide kalauzoltam őket!



Az Erdőanya-szurdokban 1
Az Erdőanya-szurdokban 2
Parlagi nefelejcs


Amíg a többiek vártam az étterem egyik kinti asztalánál, egy nagy csapat óvodás szórakoztatott: Pityuka leült mellém enni és beszélgetni, később egy kisfiú a szeme alatti kék foltot mutatta meg nekem. :) Helyesek voltak nagyon a gyerekek. Miután Pityu megunt, kifeküdtem napozni – naná, hogy a hazautazás napján verőfényesen sütött a nap Visegrádon! Túratársaim gyorsan végigjárták a Füvészkertet, és egy kis kitérő után a Nagyvillámhoz Betti kéktúrás pecsétjéért, majd Visegrád központjába egy fagyiért vagy sütiért, hazaindultunk.

  Mindannyiunk nevében köszönöm ezt a négy napot Miheller Tibinek, akinek az egyáltalán nem könnyű szervezőmunkája nélkül mindez nem jöhetett volna létre!

        Szöveg és fotó: Kovács Heni.


     * Miheller Tibor fotói

   ** Kovács Adrienn fotói