Túra a Fehér-tavi csúcsra

 Egy kedves meghívásnak eleget téve június utolsó hétvégéjén indultam el egy 7 fős társasággal a Magas-Tátrába. Úti célunk az első nap a Zöld-tavi menedékház és a Fehér-tavi csúcs volt.
  Szombat reggel a Fehérvíz megállóhelyről indultunk el verőfényes napsütésben a Fehérvizi-völgyön át a Zöld-tóig egy kényelmes túraúton.
Ahogy közeledtünk a Zöld-tóhoz egyre másra tűntek fel a Tátra itt ott még hóval borított csúcsai, ami lenyűgöző látványt nyújtott a nyári napsütésben.
  A Zöld-tónál már kétszer jártam, de az előző két alkalommal az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, mivel mindkétszer rendesen eláztunk. Szárítgathattuk magunkat a menedékházban. Most viszont szerencsénk volt, az eső elkerült minket és így teljes pompájában tárult elénk a tó a menedékházzal. A menedékházban rövid pihenő után folytattuk túránkat a Fehér-tavi csúcshoz.
Ahogy egyre magasabbra értünk az árnyékosabb részeken még jócskán volt a tavalyi hóból.
Számomra mindig különös érzés marad nyáron a havon járni.
A Vörös tavat és a Kék tavat magunk mögött hagyva egy vasláncokkal biztosított szakasz leküzdése után elértük a Karó-tavi átjárót. Ez a láncos rész nem kis küzdelmet jelentett nekem oda és vissza úton is, mivel én még csak most barátkozom az ilyen láncos szakaszokkal.
A láncos rész előtt egy nagy szikla takarta mélyedésben egy geoláda van elrejtve, melyet egyik társunk viszonylag rövid idő alatt megtalált az internetes leírás alapján.
Az átjárón átkelve a gerinc nyugati oldalán meglehetősen hullámzó út vezet a csúcsra.
A csúcsról fenséges látvány tárult elénk a környező hegyekre és tavakra. Engem leírhatatlan érzés kerített hatalmába, több mint 2000m magasan széttekinteni a körülöttem levő világra.
A csúcson tartott rövid pihenő után visszaindultunk a Zöld tóhoz. A vissza úton zergékkel is találkoztunk.
A menedékházban egy hosszabb pihenő után indultunk haza a szállásunkra.
 Másnapi túránk a Csorba tótól indult a Fátyol vízeséshez. Ez a túra könnyed levezetése volt az előzőnapi izgalmaknak. A vízesés közelében szintén el van rejtve egy geoláda. Kincskereső társunk ezt is ügyesen megtalálta.
  Ezen a hétvégén harmadjára jártam a Magas-Tátrában és felejthetetlen élményben volt részem, ezt szeretném most megosztani veletek és köszönetet mondani azoknak, akik ehhez hozzásegítettek, biztattak és támogattak a túra alatt.

                Üdv, Medved Eszti

Fehérvízi-völgy

Zöld-tavi menedékház

Zöld-tó

Felülnézet

Vörös-tó

Kék-tó

Júniusi hó

Kilátás a csúcsról

Bélai-Tátra

2229 méteren

Zergék

Újra a Zöld-tó

Csorba-tó

Fátyol-vízesés

Boglárkák

Hógolyózni jó!

          

Fehér-tavi csúcs Wikipedia

Mont Blanc mászás II. - Avagy minden jó, ha vége jó?

A kérdés akár lehetne költői is, de mivel a túra vége enyhén szólva is nem a legjobban sikerült, ezen még sokáig elgondolkodhatok,s több szempontból tanulságul is szolgálhat.

2012. szeptember 7-én indultunk a viszonylag hosszú, bár számomra már nem ismeretlen útnak. A budaőrsi Tesco parkolóból két kocsi személyzete indult el, egy harmadik kocsi már úton volt. A csapat összlétszáma 12 főből állt, egy fő Hollandiából repülőgéppel érkezik majd, s Chamonix város kempingjében csatlakozott hozzánk. Én egy jó nagy batár, full extrás Mercedes utcai terepjáróban voltam utas, ami azért adott egy biztonság érzetet az úton.
Mivel nem tudtuk eldönteni, hogy melyik útvonalon utazzunk (én Ausztria-Svájc felé szavaztam, nem jártam még azon az útvonalon) pénzfeldobással döntöttünk. A szlovén-olasz-francia autópálya szakasz nyert, s később kiderült, hogy ez volt a szerencsésebb verzió, mivel jóval előbb a tetthelyre értünk mint a másik autó (ők Svájc felé mentek).
Az út eseménytelen volt, úgy átlagban 150-es sebességgel mentünk az autópályákon, Szlovéniában láttunk egy csúnya balesetet. Most hál Istennek megúsztuk a dugót Milánó környékén is, és a Mont Blanc alagútnál sem volt torlódás (zirka 12 km hosszú).
A tempónak és a kevés megállásnak köszönhetően már délután 5 óra körül megérkeztünk Chamonix-ba (kb. 1300 km) ahol a campingben felvertük a sátrat. A csapat többi része még nem érkezett meg ezen időpontig.
Ezután még volt időnk szétnézni Chamonix belvárosában is, ami tavaly nekem kimaradt.
Chamonix egy szép, rendezett és állandóan nyüzsgő kisváros,amely nem csak a Francia Alpok központja, hanem a hivatalosan az 1786-ban történt Mont Blanc mászás megtörténte után az alpinizmus - mely az egész földön elterjedt – szülőhelye is. A föld minden részéből érkeznek ide hegymászók, síelők, siklóernyősök, ill. más extrém sportot kedvelők. Rengeteg túrabolt található itt, néhány helyen szét is néztünk. Megállapítottuk, hogy a néhány bolt választéka valószínűleg meghaladja az összes magyarországi túrabolt együttes választékát, tele márkás cuccokkal, s ehhez mérten kemény árakkal.
A többi autós csapat is megérkezett, legkésőbb a hollandiai társunk jött meg este 10-11 óra körül.
Ő a 3 személyes sátramban pihente ki az út fáradalmait, mivel nálam volt hely bőségesen. Az este hűvös volt, zirka 1000 m magasan sátraztunk, és a hálózsákom is elég vékonyka volt.

A camping, ahol sátoroztunk

Panorámaképek a campingből

A chamonix-i kórház épülete, később „jobban” is megismertem belülről

Chamonix, városközpont

Kilátás a városból

Aiguille du Midi 3842 m magasan lévő lanovka-végállomással...

... Európa ilyen minőségben legmagasabbja

A híres szobor kompozíció - a hivatalos verzió szerint Ők (Dr. Michel Gabriel Paccard és Jacques Balmat)...

... mászták meg először a Mont Blanct, 1786- ban. Ettől az időponttól számítják az alpinizmus kezdetét.

A „fal” ahol lefelé jövet „megjártam”

Másnap nem siettünk, hiszen a mászásunk legkönnyebb szakasza állt előttünk. 2020 m magasról kellett feljutnunk a Tete Rousse menedékházba (Orosz Fej) 3167 m magasra.
Így még volt időnk, s újfent szétnéztünk Chamonixban. A Hollandiából érkezett mászó társunk bérelt is egy megfelelő túrabakancsot a városban, amivel érkezett, az alkalmatlan volt a Mont Blanc mászáshoz, a hágóvas felvételéhez. A bérlet napi díja 10 euró volt, s ezért egy profi mászó cipőt kapott a lábára.
Lanovkával, majd az ismert fogaskerekűvel utaztunk fel 2020 m magasságig, s így jó néhány métert „csaltunk el a szintből. A vonat végállomásán meglepve tapasztaltam, hogy az 1 évvel ezelőtti időponthoz képest gyakorlatilag a maradék pályaszakasz (eredetileg 2370 m magasra visz fel a vonal, de tavaly egy kőlavina elvitte a felső végét) munkálatai semmit nem haladtak előre. Ezen oknál fogva teljesen itthon éreztem magam, no persze eltekintve a Mátránál magasabb hegycsúcsok és a magasabban elterülő hófödte vidék látványától.
A sín nyomvonalán (nem teljesen szabályosan, hiszen az elkerülő gyalogösvény nem erre vezetett) indultunk el az első napi etapon. Az 55 l-es hátizsákom valamelyest könnyebb lett, hiszen a lenti parkolóban hagyott kocsiban hagytam néhány cuccot, amit nem akartam feleslegesen megmászatni.
Folyamatos emelkedőn haladtunk felfelé. Ezen az ismerős szakaszon előre is mentem, de az egyik megállásunk alkalmából a szervező túravezető (összesen 3 túravezető volt) megjegyezte, hogy szerencsésebb lenne, ha Ő menne elől, mivel a felelőssége is nagyobb, mint a többieké.
Elfogadva az álláspontját, viszonylag lassú tempóban araszolgattunk felfelé. Ez a szakasz amúgy is a túra, a hegymászás legkönnyebb része. A felfelé menetel eseménytelen volt, az pedig feltűnt, hogy az útvonal felső része sarasabb, mint amilyen tavaly volt, és már néha hófoltokkal is találkoztunk. Információnk volt arról, hogy 1-2 héttel ezelőtt havazott a Mont Blanc környékén, s ez a hír helyesnek bizonyult. Útközben találkoztunk 3 magyar mászóval, akik sátorral voltak fent. A Goutier menedékház (3167m) mellett van sátorozási lehetőség, bár ezt a hatóságok nem nagyon díjazzák, mivel veszélyeket rejt magában.
Felfelé menet hallottunk egy félelmetes, mély hangot, ami valószínűleg a másik oldalon lévő hótömeg megcsúszásából (lavina) eredt.
A Tete Rousse menedékház előtt egy gleccservégen kellett átkelnünk, ami eléggé jeges volt.
A menedékházban a szálláshelyfoglalással minden rendben volt, pont 12 fős szobák voltak, amit a Himalájai csúcsokról neveztek el (Lhotse, Annapurna stb).A szobák emeletes ággyal voltak berendezve, viszonylagos kényelemben töltöttük itt az éjszakát.
A szállás fejenként 45 euróba kerül, de mivel úgy lettünk lejelentve, hogy mindegyikünk rendelkezik osztrák alpin kártyával (nem ellenőrizték le, hogy tényleg-így van-e), így ez az összeg a felére csökkent.
Este még a helyhez képest egy bőséges és finom, kétfogásos vacsorát is elfogyasztottunk desszerttel, ami potom 26 euróba került. A jól megérdemelt dobozos söröm (0,33l) pedig „csak” 4 euróba került. Ez az ára annak, hogy az Alpokban az ilyen magasságon lévő helyekre mindent helikopterrel szállítanak fel és vissza.
Itt találkoztunk Mécs László magyar hegymászóval is, és állítólagosan egy magát serpának mondó nepálival is, aki a menedékházban szakácsként vagy konyhai kisegítőként dolgozott.
A névjegykártyája szerint már 5-ör volt fenn az Everesten, s mellette más 8000 m alatti csúcsokat is megmászott.

A viszonylag nyugodt, horkolásokkal tarkított esténk után úgy reggel 8 óra körül indultunk el felfelé, a Goutier menedékház irányába. Azt már a campingből is láttuk, hogy ez a viszonylag mászós szakasz fehérlik, tehát havas (tavaly ilyenkor száraz volt). A nem túl rég történt havazás miatt - bár a hó mennyiség nem volt nagy – sok helyen jeges, csúszós volt az felvezető út. A hírhedt Grand Couloir-on sikerrel áttrappoltunk, de azért néha láttuk, hogy jönnek lefelé a kövek. A hó ilyen helyzetben inkább segítségünkre volt, hiszen száraz időszakban nagyobb a kőhullás, amit gyakran a fentebbi szakaszon lévő mászók okoznak.
Minél feljebb mentünk, annál több lefelé tartó mászóval találkoztunk. Többségük be volt kötve, és némelyikükön még hágóvas is volt, ami a száraz-sziklás részeken nem túl szerencsés dolog. Az út felétől már ferrátás (Klettersteig) acélhuzalok is voltak a sziklába szerelve, a biztonságos fel-és lemászás elősegítése céljából. Volt, aki már felfelé is igénybe vette ezeket, én elégnek találtam a két kéz és a két láb megfelelő használatát ezen a szakaszon.
Ha nem is azonos időben, de mindenki sikerrel felért a Goutier menedékházba. Az idő inkább felhősebb, borultabb volt,nem túl gyakran sütött ki a nap.
Mivel elég korán felértünk, és a foglalt szállásunkat még nem lehetett elfoglalni, leültünk a menedékház ebédlőjébe. Itt ettünk-ittunk és beszélgettünk. A szervező-túravezetőnk meg hosszadalmas vitába bonyolódott a menedékházat üzemeltető illetékessel, mivel a netes helyfoglalásban még úgy volt, hogy az új UFO-szerű menedékház már ebben az időpontban működni fog, és mi oda foglaltunk szállást. Természetesen ez drágább is volt, és itt fenn, a Goutier menedékházban már nézték az alpin kártya meglétét is. Akinek pedig nem volt (a fél csapatnak, köztük nekem se) azzal kifizettették a teljes, 45 eurós összeget.
Az is kiderült – mivel a lehetséges rossz idő miatt 2 éjszakát is foglaltunk itt, hátha nem tudunk felmenni az első nap – hogy ha nem vesszük igénybe a mindkét éjszakai szállásfoglalást, akkor a pénzt-amennyivel többet fizettünk 1 nappal, azt pedig elveszítjük.
No summa summárum, ment a vita.
Amúgy is a régi Goutier menedékház (hírek szerint az új csak jövőre nyílik meg) mind a szállása, mind az étkezője, budija szempontjából igénytelenebb, mint az alatta lévő Tete Rousse menedékház.
A szobánk itt már 20 fős volt, és szűkebb is volt, mint a lenti menedékházban lévő szállásunk. Osztoznunk kellett a néhány csigazabáló párizsi személlyel is.
Este úgy éjfél fele még fent voltam. Itt havazott, látni lehetett a villámlás által keltett fényeket, s hallani lehetett az ezt követő dörgések sorozatát.
No, gondoltam magamban, ezt jól kifogtam megint, esély van rá, hogy befürdünk a holnapi időjárással.

Tudni kell azt, hogy bár a Mont Blanc francia oldaláról történő mászás nem tartozik a legnehezebb és legveszélyesebb hegymászó útvonalak közé, de rossz időben Istenkísértés elindulni a csúcsra. (Zárójelben megjegyzendő, hogy az olasz oldalról a nehézsége miatt jóval kevesebben másszák a Hegyet. A Mont Blanc hegycsoport részét képező, több Aiguille – magyarul Tűt jelent – nevezetű hegycsúcsok megmászása pedig profi hegymászóknak is kőkemény, nagy kihívást jelentő sziklamászásnak számít, mivel hosszan tartó meredek, jeges és lavinaveszélyes helyek is vannak itt. A legtöbb haláleset is ezen a hegyeken következik be). A magas hegyek között a Mont Blanc hegycsoportban - mivel a Mont Blanc nem csak egy hegycsúcs, hanem egy hegycsoport, sok csúccsal - haltak meg legtöbben, szám szerint jóval többen, mint kétezren. Az is igaz, hogy a hegymászó balesetek a leggyakrabban előforduló balesetek, de sok sérülés, haláleset történik síelés, ill. siklóernyőzés közben is. Olvastam leírásokban, hogy a franciáknak az a véleményük, hogy ilyen helyekre mindenki a saját felelősségére jön el. A sípályák sok helyen nincsenek kijelölve, így hát, ha valaki rossz irányba fordul, könnyen belepottyan egy gleccser hasadékba, ahonnan rosszabb esetben néhány ezer év múlva kerül elő, mint pl. Ötzi az osztrák alpokból. Gleccser hasadék pedig van bőven errefelé, erről én is meggyőződtem. 

Az első „mászó” nap-felfelé menet

A Tete Rousse menedékház (3167m)

A „fal” felülnézetből, a Goutier menedékházból (3817m) fényképezve

A Goutier menedékház és környéke

Az UFÓ szerű épület az újonnan épült, át nem adott menedékház

A budi felé vezető „ösvény"

Így hát kicsit gondterhelten aludtam át azt a kb 2 óra hosszát, mivel úgy háromnegyed kettőkor már felkeltünk, és elkezdtük a készülődést.

A készülés során felvettük az előre kikészített ruhát, beülőt, hágóvasat, jégcsákányt és a botokat.
Úgy 3 óra magasságában indultunk neki a csúcshódításra. Kellemes meglepetésre derült, csillag és holdfényes volt az égbolt. Szél sem volt nagy, így hát bizakodva indultunk el. Négyes csoportokban voltunk egy közös kötélhosszon, Érdekes, hogy a francia hegyivezetők általában csak 1 főt visznek fel, ill. hoznak le a csúcsról, mivel ez a legbiztonságosabb. Útközben találkoztunk 10 fős összekötött csoporttal is, mi ránézésre is rémisztő volt. Ha ebből a csoportból 2-3 ember megbotlana, az egész bagázs szánkózna le úgy 1500 m-rel lejjebb, ahol előbb-utóbb azért egy szikla feltartóztatná Őket.
A mi csoportunk ment elől, de nem diktáltunk nagy tempót, és elég gyakran megálltunk pihenni. Mivel a saját tempómnál lassabban mentünk, így nem fáradtam el. A magassági oxigén hiánnyal sem volt problémám, se hányingerem, se fejfájásom nem volt. Élveztem a száraz, tiszta levegőt. Arra azért vigyázni kellet, hogy a kötelet, amivel össze voltunk kötve ne tapossuk le, és lehetőleg feszesen hagyjuk.
A Vallot-bivakháznál értünk el kb. az útszakasz feléhez, (4362m) ahol tartottunk egy kis pihenőt. A bivakház egy fém épület, és abból a célból épült, hogy a csúcs előtt pihenőül szolgálhasson a megfáradt mászóknak. Többen, akik más irányból másszák a Mont Blanc-t, itt pihennek meg a hálózsákjukban. A házban eléggé hideg van, de legalább véd a csapadéktól – ami errefelé mindig hó - és a széltől.
Itt egyik mászó társunk feladta. Jelezte, hogy fája feje és hányingere van. Ez a tipikus magashegyi betegség jele. Bár a társunk tavaly megjárta Afrika-csúcsát, a Kilimandzsárót, a Mont Blanc már sok volt neki.(A Kilimandzsáró magasabb, Mint a Mont Blanc, 5895 m magas, de a „meghódítása” nem számít hegymászásnak, „csak” túrának. Nem technikás a hegy, nem kell sem hágóvas, sem jégcsákány a megmászásához, és csak az utolsó, rövid szakaszán maradt már egy kis hó. A cuccot is fogadott hordárok viszik fel a csúcsra, így a néhány napos túra alatt van idő akklimatizálódani a magassághoz).
Sőt, rajta kívül még hárman jelezték, hogy szívesebben fordulnának vissza. De mivel az egyik utánunk jövő csoport nem állt meg a bivakházban, így nem volt túravezető, aki visszavitte volna őket, kényszerből mégis elindultak felfelé, és valamivel utánunk fel is értek a csúcsra.
Az utunk második része volt a nehezebb, mivel meredekebb volt, és több volt benne a kitett gerinces szakasz. Itt szűk kitaposott havas ösvényen haladtunk,és két oldalt meredek, mélyen lenyúló hófödte mezők voltak, amelyek gyakran szakadékba torkolltak.
Sehol nem szeretek csúszkálni, no de itt semmiképpen nem élveztem volna azt, ha valamelyikünk megcsúszik, és kipróbálhattuk volna, hogy mire való a csákány feje. Több helyen, az utunkhoz igen közel gleccser szakadékot is láttunk, aminek a mélységét megbecsülni sem tudtam.
Közben felkelt a Nap is, gyönyörű, vörös pompába vonta a környező hegycsúcsokat. Sajna, erről, a szakasztól sem felfelé, sem lefelé nem készült fénykép. Láttuk - és ez már jóleső érzés volt - nem túl messze a csúcsot, amely a legtöbb alpesi csúcstól eltérően eléggé lapos.
Az utolsó 100-150 m szintet eléggé lassan tettük meg gyakran fújtunk közben. Eszembe jutott egy film valamelyik himalájai csúcs meghódításáról, amikor az oda igyekvők nagyon lassan araszolgattak felfelé. Ez már az oxigénhiánya miatt beállott teljesítmény csökkenés volt akkor is, ha az ember fia ezt a hiányt nem is érezte közvetlenül.
Fél 8 körül érkeztünk fel a Fehér Hegy-re, amit mostanában 4810 m magasan tartanak nyilván. Én még régebben a földrajzórán úgy tanultam, hogy a Mont Blanc Európa csúcsa. Mostanában már az az elfogadottabb nézet, hogy az Európa-Ázsia határán található Kaukázus hegységben, annak Elbrusz (5642m) nevű csúcsán van Európa teteje. Mindegy, ezt döntsék el az illetékesek, az a fő, hogy felértünk!
A csúcson eléggé hideg volt, mikor levettem a sapkám és a kesztyűm, vissza kellet vennem, mivel úgymond beleütött a hideg. Amúgy szép idő volt fenn, a szél alig lengedezett. Az egészben az zavart, hogy úgy kb 4000 m magasságáig eléggé párás volt a levegő, és a „szomszédságban” lévő hegyeket így nehezebb volt kivenni. Pedig nem messze innen van a svájci Vallis-Alpok, ahol a föld egyik leghíresebb csúcsa, a Matterhorn (4478 m) is található.
A csúcsról látni lehet többek között a Monte Rosa hegycsoportot is, amely az Alpok legnagyobb méretű hegységcsoportja, és ahol Svájc csúcs is található (Dofourspitze, 4634m).
Az igazság az, hogy láttam sok hegycsúcsot, de nem tudtam beazonosítani őket.
Kb. negyedórán keresztül fagyoskodtunk fenn. Készítettem néhány fényképet és készült csoportkép is. A hegycsúcson amúgy semmiféle jelzés, kereszt, stb. nincs kihelyezve, pedig ez az Alpokban eléggé elterjedt. Valószínű, mivel nincs itt sziklaképződmény, a hótömegre felesleges is lett volna ilyet felhelyezni..
Meglepetésemre siklóernyőssel is találkoztunk fent. A koma felhozta a becsomagolt siklóernyőjét, majd mikor már lefelé tartottunk, integetések közepette egyszerűen elrepült lefelé. Valószínűleg előbb leért, mint mi. Később erről olvastam, hogy a földünkön itt a Francia Alpokban, Chamonix környékén legnépszerűbb ezt a sportág. Lent a városból is rengeteg ernyőst láttam, ahogy fenn a csúcsok közelében röpködnek. Egy francia volt az első néhány éve, aki a Himalája csúcsáról, a Mount Everestről is ernyővel siklózott le.
Bár azt is olvastam, hogy sajna néhány siklóernyőst a hegy aljában lévő fák fogtak meg, és az is többször megtörtént, hogy némelyikük leszállás közben felkenődött Chamonix valamelyik magasabb épületére. Hát, ezek szerint ez a sport sem egy életbiztosítás, de ennek ellenére rengetegen bevállalják. Ezen magasságban pedig ez már extrém sportnak számít!

A Vallot-bivakházban (4362m) hajnalban...

... "frissen és fitten", félúton a csúcs-felé

A csúcson (4810 m)

Visszafelé már gyorsabban haladtunk, bár a kitett nyergen azért óvatosak voltunk. Sok felfelé igyekvő mászó társunkkal találkoztunk, némelyik eléggé ki volt már készülve.
A Vallot-háznál csatlakozott hozzánk a társunk, aki itt várt meg minket, s lefelé velünk jött.
Itt mellettünk néhány méterre egy helikopter szállt le. Kitett néhány embert, s tovább indult.
Először hegyi mentőkre gondoltunk, de valószínűleg a szemetet szedhették össze a házban.
A nap erősen tűzött, ami a hóról visszaverődve azt okozta, hogy a téli szerelésünkből egy kicsit levetkőztünk. A Vallot-bivakház után már egyszerűbb volt a lejövetel, itt sikerült is néhány havas tájat lefényképezni.
Visszaérkezve a Goutier menedékházba, visszapakoltuk a hátizsákunkba az itt hagyott azon cuccokat, amiket nem vittünk fel a csúcsra. Hárman vállaltuk be, hogy még aznap megpróbálunk leérni 2020 m –re, a hegyi vasút legfelső állomásán az utolsó, du. 4 óra körül induló vonatot elérni. A Goutier menedékházban senki sem akart még egy éjszakát eltölteni, a Tete Rousse menedékházban viszont már nem volt erre az időpontra szállásfoglalásunk. A kollégák nagy részét eléggé megviselte ez csúcsmászás, rajtunk kívül senki sem vállalta be még az aznapi kb. 1100 m szint emelkedésű mászás után a kb. 3000 m szintvesztéssel járó lefelé történő ereszkedést. Itt haraptam is valamit, mert még aznap nem ettem semmit.
Mivel a sziklás terület eléggé havas és jeges is volt az előző napi havazás után, több helyen használtuk a beülőt és a karabinert. Viszonylag jól haladtunk lefelé, és a húzósabb szakaszokon már átértünk.

A sziklafal alsó harmadában történt a baj. Valószínű, hogy a láncon történő kapaszkodásom közben a lábam megcsúszhatott, és a terhelés nagyobb része átkerült a bal vállamra, ill. kezemre. Annyit hallottam és éreztem, hogy a bal vállamnál a forgócsont kiugrott. Néhány perc múlva a kezem elkezdett zsibbadni, eléggé fájt és a mi még nagyobb gond volt, innentől kezdve a bal kezemet nem tudtam használni. Ez a baleset kb. 3300-3400 m magasan történt. Ha a sziklafal tetején történt volna ez a baleset, igénybe kellett volna vennem a helikopteres mentést, mivel onnan 1 kézzel bajosan jövök le. Így is bajos volt lejutnom 2020 m magasra, a hegyi vasút legfelső állomásáig. Ezt a jellegű túra kipróbálását nem kívánom és ajánlom senkinek! A Tete Rousse menedékházban nem akartam maradni, ugye itt nincs orvos. Ha már lejöttem a durvább mászóhelyről, akkor bíztam magamban, hogy le tudok érni a vonat állomásig is. Bár ez hátizsákkal, 1100 m szintemelkedéses mászás után, ill. durván 3000 m szintcsökkenéssel járó ereszkedés közben nem túlzottan élveztem, mivel a lábam is eléggé kezdett elfáradni.

Lefelé jövet a havas mezőkön

A hágóvas

A Vallot-bivakház a reggeli napsütésben

A „sas leszállt”

Nem zerge, tényleg kecske. Ő a hegyikecske

Sátorbéli „csend- és szag élet”

Tömörítve a történéseket, mindhárman elértük az utolsó vonatot, ill. lanovkát. A kocsi is megvolt a parkolóban, így mi hárman elindultunk szállást keresni Chamonixban. Ez nem sikerült, így hát visszatértünk a campingbe sátorozni.
Mint kiderült, a campinggel szemben volt a kórház épülete. Itt folytatódott az aznapi kalandom második felvonása.
Az ott lévő nővérek és az orvosnő nagyon kedves és segítőkész volt, de mint kiderült, nem ott látnak majd el, hanem az onnan 28 km távolságba lévő, Sallanches városában található kórházban. Az orvosnő oda is telefonált, és jelezte, hogy várjam meg a segítséget. Így hát jó félóra várakozás után meglepetésemre megjelent két mentős, egy hordággyal. Mivel én nem tudtam franciául, ők pedig elítélendő módon nem tudtak magyarul (németül sem nagyon), így kénytelen voltam telefonos segítséget igénybe venni (angol nyelven folyt az eszmecsere) annak kiderítésére, hogy mi a tervük velem. Segítségemre volt egy az elutazásom előtt vásárolt magyar-francia társalgási kiskönyv is. Nagy nehezen zöldágra vergődtünk, én jeleztem feléjük, hogy másnap szándékomban áll visszaindulni kis hazámba, ők pedig jelezték, hogy ennek nem lesz akadálya.
A mentőautóban elszállítottak a Sallanches városában található Mont Blanc nevű kórházba (Hopitaux Du Pays Du Mont–Blanc), ami egy új, láthatóan jól felszerelt klinika volt. Itt egy rövid várakozás után felvették az adataimat, s lemásoltak az EU-s kártyámat és a biztosítási kötvényemet, amely szerencsére nálam volt.
A hordágyon egy terembe toltak, ahol elkezdtek vizsgálni. Kellemes páciens lehettem - mit ne mondjak - a mászó felszerelésemben, bakancsban, a mászás után „illatozva”.
Amúgy a kórházban meglepően fiatal volt a személyzet, mind nővéri, mind orvosi szinten.
Előbb egy kellemes kis vöröske próbálkozott a karom eredeti helyzetbe történő visszaállítására,visszahúzására, kevés sikerrel. Közben gondolataim el-el kalandozgattak másfelé…. Majd ugyanazt egy fiatal orvos próbálta meg, ugyanazon eredménnyel.
Ezek után a jobb karomba szúrtak egy tűt, rákapcsoltak egy gépre, és az arcomra egy maszkot tettek, amit fekvésem közben fogtam. Ebben az állapotban úgy eltelhetett 2-3 óra hossza,(máig sem tudom, hogy elaltattak-e, vagy sem, de annyi bizonyos, hogy nem érzékeltem fájdalmat) mikor levették rólam ezen eszközöket. Megröntgenezték a vállamat, és mondták hogy OK, de azért azt is elmagyarázták, hogy az országomban (én voltam ott az "ongri man") mindenképpen mutassam meg egy orvosnak a sérülésem.
Tettek a vállamra egy rugalmas rögzítést, és hívtak egy taxit, amivel visszamentem a szálláshelyemre. El kellett ismerni, alaposak és rendesek voltak velem. Mondtam is magamban, hogy ugyan Trianon nincs megbocsátva nektek, de most kaptatok egy piros pontot.
A campingbe visszaérve nemtörődöm módon levettem a rögzítő kötést a sátor felállításához.
Kaptam ugyan valamennyi segítséget a két velem lejött társamtól, de a lent lévő hegyi vezető- túraszervező nem állt a helyzet magaslatán, mivel enyhén szólva is segíteni kellett volna a kórházi procedúra alatt. Szerintem egy ilyen jellegű túraszervezésnél a szervező-túravezető feladata nem a mászásig, hanem a kis hazánkban történő visszaérkezéséig terjed. Ezen okból kifolyólag a jövőre nézve erősen elgondolkozok majd ezen túraszervező Kft-vel való kapcsolatom további mikéntjéről.

Másnap összepakoltuk a sátrat és a cuccunkat, s vártuk a többieket, aki úgy 10 óra magasságában le is érkeztek a menedékházból. Reggeli után (finomak a francia pékáruk) úgy 12 óra magasságában, ugyanazon az útvonalon visszaindultunk Magyarország felé. Eseménytelen út után (ebbe azért belefért egy gyorshajtás miatti helyszíni büntetés Szlovéniában) kb. fél 11 után megérkeztem a Budapest Sportaréna mellett lévő Shell kúthoz. Közben már G. András túratársunk (Goldperger) jelezte sms-ben, hogy kocsival lejött Bp-re a fenomenálisra sikerült Hollandia-Magyarország (ha jól emlékszem, 4:1-re kikaptunk) meccs megtekintése céljából + visszahozta Andit, így haza tud vinni St-ba. Ez így is történt, szerda hajnalban szeptember 12-re virradóan meg is érkeztünk Nógrád Megye székhelyére, amiért újfent köszönet Neki.

A végén csak annyit, hogy aznap fel is kerestem az tarjáni Sztk-t, ahol a leletek megtekintése után újból megröntgeneztek, és közölték velem, hogy a bal kezemet, vállamat néhány hétre felkötik, rögzítik a mellkasomhoz. Na persze enyhén szólva sem dicsértek meg azért, hogy levettem a franciák rögzítő kötését.
A mai állás szerint október 11-én veszik le rólam a kötést, s utána majd járhatok rehabilitációs tornára vele. S örüljek, hogy ha ennyivel megúszom az egészet……

Az írásom elején említett tanulságok levonása pedig folyamatban van.

Túratársi üdvözlettel:

P. László