Magyarul

Péntek volt. Tejfölszerű ködben úszott a táj. Nem túlzottan szép túraidő annak, aki látni is szeretne, nem csupán gyalogolni. Felfedezni indultam, olyan helyeken járni, ahol még nem koptattam a bakancsomat.

Cered. Éppen iskolába indulnak a gyerekek, örömmel-bánattal, attól függően, hogy bal vagy a jobb tappancsuk érintette először a padlót ébredés után. Falun vagyunk, itt még mindenki köszön mindenkinek. Hamarosan megkapom az első "csókolomot"- még mindig nem hiszem el, hogy ennyire megöregedtem! (A buszsofőr persze simán tegezett, van még remény...)

Bevetem magam az "Északi Zöld" túraútvonal országhatáron kacskaringózó sűrűjébe. A jelző a ködre értendő, mert utam első részén szántón-mezőn caplatok. Közben meg voltam győződve, hogy hamarosan kibukkan a Napocska. Nem így történt... Incselkedett velem ugyan egy párszor, de sokáig makacsul tartotta magát a vidékre terített paplan, mellyel szemben első csatáját elvesztette éltető égitestünk.
Belegondoltam, hogy valami hasonló élményei lehettek Tóninak, aki súlyos látássérült létére járta végig "A Kéket".
Hétköznap lévén az emberek többsége dolgozott, ennek számos jelét hallottam. Főleg a Medvesalja falvaiból hallatszott a munka zaja, traktor zakatolt a domboldalon, valaki egy vasdarabot püfölt, majd lapát súrlódott az aszfalton. Én meg itt baktatok a ködben a szabadnapomon...
Tajti, Hidegkút, Bakóháza mellett járok a hullámzó dombokon. Lakóit a történelem elsodorta hazájuktól, ma Szlovákiához tartozik szeretett földjük.
Fóbiámat trenírozva kutyák ugattak szerte a tanyákon. Egy ilyen "csaholós" házhoz közeledve inkább nagy ívben kerültem.
Megreggeliztem, majd desszert gyanánt teletömtem magam bogyókkal. Nem dilivel, hanem bioval! Édesen puhára fagyott kökény, csipke és galagonya torpedózta ízlelőbimbóim - mennyei eledel ez itt a prérin! Szarvasok szökkentek előttem, majd nemsokára jó szokásához híven egy fácán éktelen rikoltozással röppent fel a lábam mellől, pulzusom is vele tartott felfelé.
A zabari átjárónál egy kerítés betonoszlop maradványai hirdették a múltat - talán egy laktanya állhatott itt az "átkosban". A bozótban öreg kilométerkő mutatta, hogy valaha erre forgalmas országúton haladtak a szekerek.
Erdőbe értem, néhol mély vízmosásokat kellett kerülnöm. Delet mutatott az órám, mire végre áttörték a Nap sugarai a sűrű vízcseppek hadát.
Letértem a sárga jelzésre, majd hamarosan elértem a Fenek nevű mocsaras erdőt. Az ember keze nyomán kialakult lápvidék ma természetvédelmi terület. Tavasszal biztosan jóval szebb arcát mutatja, - most a nyílt vízfelületet kivéve - nem nyújtott túl megkapó látványt.
Ragyogó időben gyalogoltam egészen Péterfala határáig, ahol - utoljára aznap - még egyszer rám dobta paplanját a természet! A látótávolság öt méteren belülre korlátozódott, szemüvegem is párásodott, minek következményeként mondtam egy-két cifrára sikeredett "imát". Turista jelzések persze most sehol... Végül az országút zaját meghallva, - a rettegett, képzeletemben harapós kutyákkal körbevett major épületeit kikerülve - nemsokára a valaha szebb napokat látott focipálya vakondtúrásain bukdácsoltam.

A barkók földjére léptem! Jóleső érzés, hogy nyugodtan köszönhetek anyanyelvemen, és ezt itt biztosan ízes palócsággal viszonozzák! Eljöttem hazulról, mégis itthon vagyok!
Ebédidő lévén minden zárva, így a szokásos pecsételés, sörözés is ugrott. Apró kárpótlásul ihattam viszont forrásvizet, mely dupla csövén ontja magából a hűsítő nedűt a falu közepén!
Megcsodáltam a falu fölé magasodó templomot, ahová a szabadságharc emlékműve mellett egy faragott székelykapun át vezet az út. (Úgy látszik, szerencsére a híres szlovák partizán nem járt erre, mert biztosan állna itt - egy legalább életnagyságú - szobra!) Visszafelé jövet a kapun át, egy a fába vésett idézet késztetett megállásra: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek egy örök Isteni igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában." Ez itt, ezen a helyen szívbemarkoló!
Mindent elmond egy közösség érzéseiről, szemléletéről. A Hazajáró filmsorozatából is ismert Baranta-völgyet most meg sem látogattam, ami fokozhatta volna 
elérzékenyülésemet...

Siettem Dobfenék házai felé, mert szerettem volna elérni a naponta egyszer ide betérő buszt. Köd előttem, köd utánam, felettem viszont ragyogott a Nap! Megnéztem a temető sírfeliratait, mert ebből rendszerint megtudom, milyen nevekre hallgat a falu apraja-nagyja. Természetesen mind magyar!
Kissé megkésve, de jött is megmentő járművem. Felszállva a zsúfolt buszra, kissé meglepődtem, mert az üléseken jószerével általános iskolás korú gyerekek foglaltak helyet. Az iskolabuszokra jellemző légkör uralkodott, egymás ugratása, zsivaj, - szóval megtelt a tér élettel. Ami viszont azon a napon másodjára megmelengette szívem az hangok megszólaltatásának mikéntje volt: mindenki magyarul beszélt!!!
Már több generáció megszületett a hírhedt, országot szétszabdaló békediktátum óta, de a makacs, kitartó barkók - ahogyan a Medvesalján élő palócokat hívják - nem adják fel elveiket, hitüket! A felcseperedő csecsemőhöz az első szavaik magyar nyelven hangoznak. Tehetnék a kényelem és a könnyebb boldogulás reményében, hogy mellőzve anyanyelvüket inkább a hivatalos szlovákot erőltetnék. Könnyebb lenne nekik... Ők viszont nem csak a divat kedvéért vésték a "hiszekegyet" Péterfalán a kapu oldalába, hanem e szavak alapján élik életüket! Ez a kitartás az, ami szememben naggyá teszi őket.

Tajtin az utolsó, a buszon maradt diákokkal együtt leszálltunk járművünkről, miután minden Gortva-völgyi falunak visszaadtuk az aznap Rimaszombatra tanulni távolba szakadt fiait.
A fakocsmában "feláldoztam magam", és megittam az egészségükre egy pofa barnasört.
Átgyalogoltam Ceredbe, melynek falu végi házainál fel sem tűnt, hogy megint átléptem a határt: két ország határát. Cereden újra rám köszöntek...

Végül is bármerre jártam aznap, sehol sem szólottak hozzám másként, mint a világ legszebb nyelvén: MAGYARUL!

Határ

Hidegkút szélső házai

Kilométerkő

Feneki mocsár

Támasz

Péterfala házai

Emlékmű

Péterfala temploma

A kapu

Tábla a forrásnál

Út Péterfalára

        Szöveg és fotók: Vincze Gábor.