Sziasztok!
A Mont Blanc mászással kapcsolatosan írnék néhány érdekességet. A túra – a mászás – egyszerre volt szép, kemény, és a szervezés miatt kaotikus. A képeket a szövegrész után, már külön szöveg nélkül osztanám meg Veletek.
Szeptember 4-én (vasárnap) reggel 6 órakor indultunk el a Széll Kálmán (Moszkva) térről hárman. A sofőr, a túravezető s én. A negyedik túratársunk kint várt minket Franciaországban, a túra kiindulópontjának színhelyén.
Az út majd 1300 km volt, Az M7-es autópálya, Szlovénián keresztül, majd a napfényes Itália (Trieszt, Velence, Padova, Verona, Milánó stb) következett. A 12 km hosszú s igen drága Mont Blanc alagúton cirka 20 óra magasságában léptünk be Franciaországba.
Ekkor már erősen esett az eső, így a szálláshelyünkön egy kempingben - ahol sátoroztunk volna - már nem volt kedvünk sátort állítani, így hát egy garázsban, egy fapadon töltöttük első éjszakánkat. Igazi fapados volt! Itt kicsit csökkentettem a hátizsákom 20 kg-os súlyát.
Itt Találkoztunk Erőss Zsolttal és nagyobb létszámú csapatával, akik szintén ezen campingben voltak, s Ők is a Mont Blancot szándékoztak megmászni.
Másnap reggel sajna még az eső intenzitása nem hagyott alább, így hát csak dél környékén indultunk el a személygépkocsival La Fayette településre, ahonnan a Mont Blanc mászás első szakasza, a kisvasút indult. Az eső alábbhagyott, a gyönyörű tájat azonban csak a visszafelé vezető úton csodálhattam.
A vasút elvileg 2300 méter fölé visz fel minket, de egy kőomlás miatt 2070 m magasan le volt zárva. Innen már gyalog tettük meg utunk második szakaszát, egy sziklás, emelkedős, de nem annyira technikás, nehéz útszakaszon.
Egy kissé Magas-Tátrás beütése volt……
A cél a Tete Rousse 2800 m magasan lévő menedékház volt, ahová szerencsésen meg is érkeztünk.
A menedékházban - mint kiderült – szállásunk nem volt lefoglalva, de a sofőrünk, István tudott egy kicsi franciául, s elég rámenős is volt. Így hát ágyban tudtunk este nyugovóra térni.
A menedékházak amúgy errefelé frankföldön horror drágák, pl egy másfél literes ásványvíz 5 euro, egy leves kb 9 euro, egy doboz sör 7 euro, egy tea 4 euro körül volt. Ittam gleccservizet is, onnantól kezdve 2 napon keresztül szedtem a széntablettákat. Innen már tisztálkodásra nem volt semmiféle lehetőség, amely állapot 1 hétig fenn is állt.
Másnap pihentebben nekiindultunk a 3800 m magasan lévő Goutier menedékházhoz.
Egy majd ezer méteres sziklán másztunk fel, néha négykézláb s néhol sodrony segítségével. Itt keltünk át a híres Nagy –Kuloár kőfolyosón is, ahol szerencsénkre nem kaptunk a köves áldásból.
A felső menedékházban már szép, tiszta időnk volt. Szállásunk persze itt sem volt lefoglalva, de István ezt is elintézte valahogy. A sziklán már Erős Zsoltékkal együtt másztunk, amely tényre azért a Goutier házban ittunk a szuhai pálinkából. Mindig tudtam, hogy ez egy kemény valuta.
A csoportunk másnap hajnal 1 után nekiindult a csúcsmászásnak. Hágóvas, beülő, kötélbiztosítás, jégcsákány…….Itt még könnyítettem a hátizsákomon, s így indultunk el a havas magaslaton. Itt derült ki, hogy nagyon különböző tempóban tudunk gyalogolni, ami elsősorban nekem okozott problémát, mivel gyakran meg kellett állnom……
Úgy kb 4100 m magasan derült ki, hogy túratársnőnkre nagy a hágóvas, s mindig lejött a lábáról. Ez miatt kénytelenek voltunk – nagy bosszúságomra – mindannyian visszafordulni, mivel ez így túl veszélyes volt, hágóvas nélkül nem lehetett tovább menni.
Így az első kísérlet sikertelen volt, bár lehet, hogy amúgy sem sikerült volna a csúcsra feljutnunk. A rossz idő miatt Erőss Zsolt és csapata aznap el sem indult a csúcstámadásra.
Aznap ismét a Goutier-házban voltunk, a hideg miatt bakancsban s kínaiztunk. Tengtünk-lengtünk.
Láttuk azon lengyel kollégát, akin kijött a magas hegyi betegség, s szegény gyakori hányás közepette félig már haldoklott (túlélte, a Tete Rousse menedékházban 2800 m magasan újra találkoztunk Vele, ott már eléggé virgonc volt).
Beszélgettünk, ettünk, ittunk, kártyáztunk. Néztünk ki a fejünkből…..
A túratársnőnk vissza akart menni, mivel lent várta a férje, akivel Genfben volt jelenésük. A túravezetőnk visszakísérte volna a meredek sziklán, de ugye akkor mi lesz velünk, mivel aznap már a túravezetőnk már nem tudott volna vissza mászni. Így elúszni látszott a másnapi csúcstámadás.
A helyzetet a rossz idő döntötte el, mivel aznap sem felfelé, sem lefelé nem lehetett mászni.
A döntés megszületett-csütörtökön újabb csúcstámadás. A bizonytalanság miatt én közben Erőss Zsolték csapatához kérezkedtem be, ahová be is fogadtak.
Csütörtök reggel újra ébresztés hajnali egykor, s jó tempóban elindultunk felfelé. kb 2 óra múlva elértük a Vallot Bivakházat, egy fémből készült épületet.
Itt jó hideg volt, a nálam lévő víz be is fagyott a flakonba, a szél által ránk fújt hó pedig a ruhánkra fagyott rá.
A pihenés után tovább indultunk egy emelkedős, szűk, kitett ösvényen. Alattunk kb 1500-2000 m mélység volt, de biztatásképp azért elmondták, hogy addig senki sem csúszik le, mivel útközben úgyis megfogja egy szikla. Azt meg én tettem hozzá magamban, hogy ha valaki a kötélcsoport tagjai közül lecsúszik, rosszabb esetben mindenki megy utána.
A mászás közben a szél viharossá erősödött, és úgy kb 4550-4600 m magasságában Erőss Zsolt és a másik hegyivezető úgy döntöttek, hogy nem kockáztatnak, és még sötétben, a meredek emelkedő tetején visszafordultunk.
A Vallot-házban zirka 2 órán keresztül várakoztunk a szél mérséklődésére. Sajna, azonban ez nem következett be, s így a többség meghozta a nem túl vidám döntést: nem kockáztatni életet, testi épséget, Erőss Zsolt vezetésével visszaindultunk a Goutier menedékházba.
Aznap kevesen értek fel a csúcsra. Aki fenn volt, elmesélte, hogy 100-120- km/órás szél lehetett fenn a gerincen, s volt, mikor teljesen leszúrt jégcsákányba fogózkodva 15-20 percen keresztül lefeküdtek a hóba, hogy le ne fújja őket a szél.
Ezt Kovács Attila, Kovács Ági Túratársnőnk fia mesélte, aki szintén túrát vezetett a Hegyre.
Vele is beszélgettem a menedékházba, Ő már nagy tapasztalatokkal bíró vezető, hiszen most járt a Mont Blancon 20-szorra, amiből sikeres mászása 16 volt. Állítása szerint már többször nem fog felmenni.
Azt pedig lefelé tudtam meg, hogy a csoportomból még reggel mindenki visszafordult, s estére leértek a kisvasúttal a kiindulópontunkra. A hegyivezetőnk hegyibeteg lett, a túratársnőnk szintén. Ő és István még megpróbáltak csatlakozni egy francia csoporthoz, de azok meg otthagyták Őket.
Még aznap nagy poggyásszal, kötél és ferrátás biztosítással leereszkedtünk a 2800 m magasan lévő Tete Rousse menedékházig. A változatosság kedvéért az éjszakát ki az asztalon, ki padon, ki pedig földön feküdve töltötte.
Másnap reggel legyalogoltunk a hegyi vasút végállomására. Ott elköszöntem Zsoltéktól és a többiektől, megköszöntem a Hegyen nyújtott támogatásukat, segítségüket. Gyönyörű időben – az információm szerint aznap szélmentes, szép idő volt fenn a csúcson is, aki aznap ment mászni, annak olyan gondjai, mint nekünk, nem voltak (nem is tudom hirtelen, hogy Murphy törvényének melyik szakasza írhatja le ezt, hogy ha mászol felfelé, rossz az idő, de mikor már jössz vissza a Hegyről, akkor már megjavul) – levonatoztam La Fayettébe, ahonnan úgy fél egy környékén nekivágtunk a hazafelé tartó, dugókkal tűzdelt, 17 órás utunknak.
Több tapasztalata volt ennek a mászásnak számomra.
Nagyon nem mindegy, kikkel, milyen fizikai és pszichés erőnléttel rendelkező társakkal mászol ilyen magasságba.
A hágóvas, a jégcsákány és a kötél használatát pedig tanulni kell, s szerencsésebb, ha ezt nem élesben gyakorolja először az ember. A Grossglockneren már szereztem tapasztalatot ezek használatából, de úgy érzem, az még kevés volt.
Az időjárásról annyit még, hogy a Hegy ha nem akarja, akkor úgysem enged fel.
A neten olvastam, hogy 50 km/órás szél felett már veszélyes felmászni a kitett gerincen.
Ilyen extrém viharban is megmászható ugyan a Hegy, de úgy érzem, jól döntöttem, hogy nem kockáztattam az életem. A Hegy megvár jövőre is, s én eldöntöttem, hogy visszamegyek. Ha az időjárás engedi, felmászok rá. Az erőnlétem jó volt, s hála Istennek, hogy a hegyibetegségnek nevezett rosszullét is messziről elkerült. A fáradtságon kívül más bajom nem volt.
A szervezés, az pedig maga volt a nagy káosz. Valószínű, hogy ezzel a szervező-túra irodával ez volt az utolsó utam
Elnézést, hogy kicsit bőre fogtam az írásomat, de ha rajtam kívül vakit érdekel a Mont Blanc megmászása remélem,, hogy ezzel az írással egy picikét tudtam segíteni. Most pedig küldök át az ott készült képeimből néhányat.
Túratársi üdvözlettel:
Laci.
