Székelyföldön túráztunk, adományoztunk

 Üdvözöllek kedves olvasó, ki erre a blogra tévedtél!
A közelmúltban átélt túraélményeim szeretném megosztani veled. Vagyis ahogy én láttam. A teljesség igénye nélkül.
Íme:

Erdély.
Sokáig számomra ez a szó egyenlő volt az elérhetetlennel. Oly távolinak tűnt minden tekintetből. Valahogy sosem sikerült beilleszteni a sok túra közé, és persze a mocskos anyagiak... Pedig akik már jártak ott, ódákat zengnek róla. Az emberekről, a tájról, az ottani életről.
Bevallom nem ismerem Erdélyt. Annyira nem készültem fel belőle, hogy még azon is csodálkoztam, milyen későn értünk oda. Térképem sem volt, hogy előtte legalább gondolatban bejárjam a hegyeket, később összehasonlítva a képzeletet a valósággal. Aztán felhomályosítottak, hogy közel hétszáz kilométert utaztunk! Persze uti- és túratársaim - egyben barátaim - igyekeztek beavatni a vidék titkaiba.

 Ne hidd, hogy ez csak egy hirtelen ötlettől vezérelt kiruccanás volt! Ennek a többnapos túrának előzménye van.
Íme Valikának, az esemény főszervezőjének írása a "miértekről", hogy képbe kerülj egy kicsit:

"2013 szeptemberében, 20 ZÚTE egyesületi taggal Erdélyben jártunk. Három éjszakát Böjte Csaba atya gyergyószárhegyi Kájoni János Gyermekotthonban aludtunk. Az itt élő gyerekek, árva, félárva, székely magyarok. A gyermekotthon önfenntartó, adományokból tartják fenn, állami támogatást 40 LEJ/hó/fő kapnak. Nagy hatással volt ránk a hitük, kitartásuk.
Ott tartózkodásunk alatt, palackozott vizet kaptunk (szintén adomány volt), mert a legkisebb esőzéstől is a víz zavaros, emberi fogyasztásra alkalmatlan. Víztisztító berendezésre volt szükségük. Én az ott lévő tagoknak ezt felvetettem, hogy mi lenne, ha mi (túrázók) gyűjtenénk rá. Az ott lévők támogatták. Javasoltam, hogy felvállalom az ezzel járó munkát és szívügyemmé teszem.
 A ZÚTE (Zöld Út Természetjárók Egyesülete) nyílt túráin résztvevő TÚRÁZÓK, illetve Vincze Gréta és a Bolyai János Gimnázium 10/B osztály, 25 tanulója adományaiból összesen 163.295 Ft-ot gyűlt össze.(a berendezést forgalmazó árengedményt adott, illetve V.J.né EV. támogatott, de ők anonim szeretnének maradni). Ebből megvásároltuk a víztisztító berendezést, tartós élelmiszert, mosóport, tisztálkodási szereket.
Ez év május elején az egyesület tagjaival átadtuk az ajándékot."

 Salgótarjánból egy kisbusznyi és személyautónyi, főleg zútés turista indult útnak április utolsó napján.
Utunk során kicsit szorongva figyeltük a felhőket, melyek néha örömkönnyeiket hullatták ránk. Mi pedig bíztunk benne, hogy majd alábbhagy a lelkesedésük irántunk!
Én az autóban ültem, többször utólértük-elhagytuk buszos társainkat az út során - nekik a tachográf miatt kötöttebb utazásuk volt.
Már régen átették magukat ebédjükön a helyiek, amire elhagyva a mai országhatárt és a Partiumot, Erdély kapujához értünk. A Király-hágón erőt gyűjtöttünk utunk folytatásához.
Eztán egy szívet melengető vidéken utaztunk tovább, a nyugalmat árasztó havasok világa felé.
Sok mindent hallani az itteni dolgok menetéről, politikáról, emberekről, jót s rosszat egyaránt. A gyönyörű tájban feltűnő volt a falvak elanyátlanodottsága. Szomorú volt látni az üresen düledező házakat, gyárakat, amik persze mifelénk is vannak, de itt különösen feltűnőek. Hát itt sem könnyű az élet...
Pedig gazdag vidék lehetne ez, mert minden adottság meg van az iparhoz és mezőgazdasághoz egyaránt. Csak egy jó gazda hiányzik talán.
Jó volt viszont látni, hogy a székelyek mennyire kitartó nép. Több településen a közintézmények mellett az üzleteken is a magyar nyelvű feliratok domináltak. Ez sok mindent elárul.

Panoráma a Király-hágóról

 Első állomásunk a kirakodó vásáráról is híres Körösfő volt. Itt ered a falu névadójául szolgáló Sebes-körös.
"Élmény" a településen átviharzó kamionok szorongatásában vásárolgatni! (Felháborodva dudál, hogy itt most ő nem tud százhússzal közlekedni!)
Viszont a lényeg amiért megálltunk: A templom. 1764-ben épült, középkori templom alapokra. Ekkor készült egyedien szép kazettás mennyezete is. Asszonyok varrottasairól, illetve férfiak által készített fafaragásairól híres még ez a kalotaszegi település, melyekből a templomban is megcsodálhattunk jópár remekbe szabott művet.

Körösfő templománál

A kazettás mennyezet alatt

Körösfői kirakodóvásár részlet

 Késő este érkeztünk meg Gyergyószárhegyre, a szállásunkként is szolgáló gyermekotthonba. Az egyórás időzóna eltolódás miatt már "tízóraiként" fogyasztottuk el bőséges vacsoránkat. Meg kell hagyni kitettek magukért a helyiek az étkeztetés ügyében. Ottlétünk alatt változatos, többfogásos ételeket szolgáltak fel a mindig mosolygós helyi kislányok segítségével, és még rozspálinka is jutott az asztalra!
Alvóhelyül a gyerekek szobáiban lévő ágyakat vettük igénybe, csak a szekrényekbe nem tudtunk kipakolni, mivel az Ő cuccaikal volt teli. Ez viszont nem okozott problémát, - jó turista megoldja! Ja, és hol voltak a gyerekek? Gondolom nevelőszülőknél voltak elhelyezve a hosszú hétvégén.

Plüss-csendélet a gyermekotthonban

 A turisták sorsa a koránkelés. Sok látnivalóhoz sok idő kell.
Reggeli után hamar járművekbe pattantunk, meg sem állva Balánbányáig. A Felcsík legészakibb települése az egyik legnagyobb rézbánya-központ Romániában. Úgy láttam ez a település is túl van már a virágkorán.
Az Olt partján haladva közelítettük meg gyalogtúránk beszállóhelyét a piros kereszt jelzést keresve.
A Hagymás-hegység nevezetességei közül készültünk felkeresni egy párat.

Koránkelő reggelizők

A gyermekotthon előtt

 Már szinte törvényszerű, hogy a turistaútról onnan hiányoznak a jelzések, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk. Itt sem volt ez másként, az első kanyart el is vétettük. Egy fát vontató traktoros javaslatára nem fordultunk vissza, hanem jobbra nekiugrottunk a meredek hegyoldalnak, melynek gerincén a helyes út vezet. A favágók ugyan mondták, hogy "az ott bajos lesz", - bölcsen szólottak...Nem kellett túl mélyre hajolnunk ahhoz, hogy talajt érjen a kezünk, ezen a kedves kis rövidítésen!
Széles erdei út vezet fel a hegyre, szinte egészen a csúcsok alá. Esőfelhők hasa alatt haladva, dús réteken álló pásztorkunyhók mellett szuszogtunk felfelé a Terkő-csúcsnak. Majdnem sikerült is elkerülni a virágok serény fotózása közben! A jól bevált "vóki-tókit" előkapva, Tibi szerencsére útba igazított minket, így nem maradt el a mészkőorom megmászása. Ismét belém hasított a gondolat: soha többé nem túrázom úgy, hogy nem vagyok képben a hollétemet illetően!

Még a helyes úton

Meredek terepen kezemet eme helyen letettem :)

Legelő pásztorkunyhókkal

Tipikus erdélyi táj

Csokor

Sáfrány (vagy krókusz?)

Kilátás a Ter-kőről

 Feljebb már a tavasszal dacoló hófoltok is megjelentek. A jólnevelt turista ilyenkor természetesen igyekszik hógolyók formájában szerteszórni az egészet, ezzel elősegítve a kikelet dolgát, és társai reflexeinek fejlődését! E közben pillantottuk meg az oly sokat emlegetett barnabundájú emlősünknek nyomait a fehérségben. Talpméretéből ítélve jókora medve lehetett őkelme!

Hegyek vándorai

A hógolyózásra alkalmas terep minőségi ellenőrzése

Medve nyomok

 Kisebb felhagyott ércbányák mellett elhaladva jutottunk fel az Öcsém-tetőre. Hegyes sziklákkal fodrozott meredek oldala felett állva hamisítatlan erdélyi panoráma tárult elénk. Felhők árnya borította a tájat, csupán a szomszédos Nagy-Hagymás fürdőzött a napfényben. A csúcson magasodó kereszt tövében gyors ebédet szervíroztunk magunknak. A szomszéd szirt is célba volt véve aznapra, ezért hamar tovább indultunk, hogy leereszkedjünk az Egyes-kőhöz.

Az Öcsém szikláin

Kilátás az Öcsém-tetőről

Az Öcsém-csúcs a kereszttel

A háttérben napfürdőző Nagy-Hagymás

Kilátás az Olt völgyére

Csipkés sziklák

 Népes csapat zsivajára érkeztünk, az 1932-ben épített és nemrégiben felújított menedékházhoz, amely a sokágú szikla tövében bújik meg. Páran vállalkoztunk rá, hogy megmásszuk a 80 méter magas sziklát. Vastag acélsodronnyal van biztosítva a feljutás, viszont a szitáló eső bizonytalanná tett a lejutást illetően. Társaim elszántságát látva én is erőt vettem magamon és felkapaszkodtam utánuk a csúcskereszthez. A körpanoráma megkapó, bár a zivatarfelhők elhomályosították kissé a tájat. A vártnál könnyebb lejutás után eleredt az égi áldás is. Szerencsére hamar fedél alá jutottunk. Nem úgy Edit a párjával, 'kik később mászták a sziklát, ezért visszafordulni kényszerültek.
 Az eső miatti hosszúra nyúlt kényszerpihenő után már lemondtunk a Nagy-Hagymás meghódításáról.
Meredek lejtőn ereszkedtünk a fenyvesben, majd a réteken milliószámra virágzó kankalinok és virágtársaik közepette érkeztünk az Olt völgyébe.
Este ünnepélyes keretek között sor került az adományok átadására. A víztisztító berendezést ugyan nem volt lehetőségünk beszerelni, de úgy gondolom későbbiekben javára válik majd az intézménynek.

Rálátás az Ördögmalomra

Egyes-kő

Fel az Egyes-kőre

Az Egyes-kő csúcsán

Ereszkedés közben

A távolban is meghódítandó hegyek

Az Egyeskői menedékház

Csak fékezni kellett rendesen

Kankalinos réten

Az adományok átadása

 Másnap egy mára már túlságosan is populárissá vált helyre igyekeztünk, a Békás-szoroshoz. Vitathatatlan a szoros szépsége, viszont az ember által "alkotott" körítésből vissza kellene venni. Gondolok itt a temérdek árusra. Aszfaltos út nélkül is meglenne itt a természetjáró, - tudom nem nagyon létezik más alternatíva  más vonalvezetésre.
Jó kocaturista módjára lebuszoztunk a szoros alsó részére. (A sok látnivaló bejárásak érdekében enged az ember olykor az elveiből.) Tiszteletet parancsoló 2-300 méteres sziklafalak szorításában ámuldoztunk a sűrű forgalmú úton felfelé menet. Mellettünk vad iramban tajtékzott lefelé a Békás-patak, felettünk napfényben sütkéreztek a fehér kövek, - igazán idilli volt a látvány! Hiába illetik egyes szakaszait a Pokol-tornáca, Pokol-kapuja, Pokol-torkának, nekünk az ilyen hely egyenesen a Paradicsom!
A szurdokvölgy uralkodójaként pöffeszkedig az Oltár-kő sziklatornya, oldalában - régi elnevezéssel - kúszótúrázó utak hívogatják a szép kilátásra éhező adrenalinfüggőket.

Békás-szoros

Békás-szoros

Békás-szoros

Békás-patak

Az omladozó Magyarok hídja

Háttérben az Oltár-kő

Békás-szoros

Békás-szoros

 A szerpentint már újra átbuszozva érkeztünk a kék háromszög jelzéshez. Eldöntöttük, hogy fentről is megtekintenénk a sziklaszorost, ezért a Kis-Cohárd megmászásására adtuk a fejünket. Még éppen a közelgő zivatar előtt értünk a csúcsra. A látvány önmagáért beszélt, a szorosban szakadó eső pedig különleges élményt nyújtott.
Egészen a Gyilkos-tóig gyalogoltunk a csendesedő esőben. Az 1837-ben földcsuszamlás következtében keletkezett, konzerválódott fenyőfák kiálló csonkjaival díszített tó partján egy sor "utasellátó" várja a fáradt vándorokat, kirándulókat. Egyikben ki is próbáltuk a helyi gasztronómiai sajátosságokat, melyet Chiuc (Csík) sörrel öblögettünk.

A Kis-Cohárd alatt

Vidáman a Kis-Cohárd tetején

Kilátás a Gyilkos-tó felé

A szoros felülnézetből

Zivatar a távolban

Eső után

Egy tóparti vendéglátóhelyen

Gyilkos-tó

 A visszaúton - úgy mint reggel is - még megálltunk a Pongráctetőn egy kis nézelődésre. Innen intettünk búcsút a Békás-szoros vidékének, majd pillantásunkat az alant kanyargó utunk folytatására szegeztük.
 Szárhegyen a Lázár kastély megtekintését terveztük. Sajnos ez csak kívülről sikerült, mivel tulajdonjogi viták miatt jelenleg zárva vannak kapui a nagyközönség előtt. Kívülről is látszik, hogy óriási a pusztulás a jobb sorsra érdemes falakon. Pedig ha ezek a falak beszélni tudnának, elmesélhetnék például, hogy a várkastély kaputornyában nem más nevelkedett mint Bethlen Gábor! Tudna még beszélni a székely csapatok tatárok feletti győzelméről, a kurucokat támogató, majd a Habsburgoknak behódoló Lázár Ferenc földesúrról, és a három tűzvészről melyek újra és újra romba döntötték. De a falak még mindig dacolnak az idővel, megmentőre várva.
Néhányan elindultunk a település ferences kolostora felé, hogy onnét talán bepillanthatunk a kastély udvarába. Ekkor hatalmas jégeső zúdult ránk, éppen bemenekültünk a templomba illetve a kolostor sóbarlanjának előterébe. Az úton vastagon állt a jég az égszakadás után, a többiek pedig gondolom nem túl örömtelien várakoztak ránk járműveikben.
Szokásos esti programként következhetett a zuhanyzás, vacsi, majd pihi.

Pongráctető

Lázár Ferenc várkastélya

Valaha gazdagon díszítettek voltak a falak

"Csak nem fajuzt el még a székeljvér, minden kis cseppje drágagyöngyöt ér"

A Ferences kolostor

Jégverés közben

 Napsugaras reggelen intettünk búcsút a gyermekotthonnak.
Válaszút előtt álltunk. Nem azért, mert nem tudtuk vajon merrefelé vegyük be a hegyeket, hanem azért mert ez volt a következő település neve, ahol álomra hajtjuk majd fejünket.
Addig még viszont a Kelemen-havasok legnyugatibb részét célbavéve, Az Isten-székére szerettünk volna kiülni.
 Négykerekű barátunkkal addig utaztunk, míg a Bisztra-patak völgyébe nem értünk. Kisebb keresgélés után ráakadtunk a hegyre vezető jelzésre is egy omladozó vadászház mellett.
Egyre meredekebb, embert próbáló emelkedőn kaptattunk a tető felé, mígnem elértük a gerincet. Megpihentünk, kifújtuk magunkat. Közelgő zivatar hangjait hallgatva süttetük hátunkat a nappal, bízva a felhők számunkra megfelelő irányú vonulásában.

Még a hegymenet elején jártunk

 Volt 'kinek nem volt elég meredek!

Visszatekintve a hegygerincről

 Térkép szerint indultunk tovább, de pár perc múlva a természetvédelmi terület táblája rádöbbentett, hogy rossz irányba tartunk. Igen érdekes térképünk volt, sehogyan sem jönnek össze rajta a dolgok! Szerencsére itt már elenyésző volt a szintemelkedés, a kitérővel együtt is hamar odaértünk az Istenszékére. Pontosabban azokhoz az andezitsziklákhoz, melyet a természet hosszas munkája során elénk tárt. Naívan azt gondoltam, hogy a szóban forgó szék egy sziklaformáció a hegyen (van is egy hasonló), de valójában a távolból látható alakjáról kapta a nevét. A hiedelem szerint pogány áldozóhely volt itt, valahogy egy misztikus hangulat most is belengi a környéket. Szitáló esőben néztük a felhők közt átszűrődő napfény által bearanyozott erdőket, távolban a Görgényi-havasok előtti esőfüggönyöket.
Találkoztunk helyi turistákkal, vezetőjük kalauzolásával megnéztük a Keleti sziklákat, melyek Vass Albertet is megihlették. A táj innen volt a lenyűgözőbb!

Az Isten-széke szikláján

Zászlók a szélben

Nagyon nagyon

Tavasz

Függöny

A Keleti-sziklák

 Megkezdve ereszkedésünket a hegyről, nem kis izgalommal töltött el minket, hogy vajon megtaláljuk-e a megfelelő levezető utat a völgybe. Meglett! Igaz valójában a turistaút egy patak medrében volt kijelölve, de ezt a legtöbben élveztük és mindenki sérülés nélkül ért aszfaltot a falu határában.

Ejtőzés

Túraút....

...akadályokkal

Horgász a Bisztra-patakon

Gólyának az ő orra

 Közel háromórás hegyen-völgyön, erdőn-mezőn való utazás érkeztünk a mezőföldi Válaszútra.
 Kallós Zoltán. A Kossuth-díj mellett számos elismerésben részesülő gyűjtő neve fogalom a néprajzkutásban. Az Ő általa létrehozott kollégiumban szálltunk meg, melynek létrejöttét a vidék szórvány magyarságának öszeverbuválása motiválta, hogy legyen egy hely, ahol a diákok magyar nyelven tanulhatnak. De van itt még egy nem kevésbé fontos épület is, egy múzeum és népművészeti központ, ahol ez az úr életműve gyűjteményét mutatja be. Jómagam nem vagyok nagy népművészet rajongó, de az itt látottak engem is elkápráztattak! Csodálatos szépségű darabok láthatóak itt, a népi viselettől kedve a festett-faragott ládákon, terítőkön, kerámiákon  keresztül a népzenei gyűjteményig , minden, ami egy letűnt kor hagyatéka.
A késő estére nyúlt tárlatlátogatás után kellemesen elfáradva tértünk nyugovóra azzal a tudattal, hogy ez is egy igazán jól sikerült, tartalmas nap volt.

A válaszúti kollégium

A múzeum épülete

 Az utolsó erdélyi napunk is tartogatott meglepetéseket.
Az időjárás ezen a napon nem fogadott kegyeibe, szinte végig esett az eső. Mi négyen az autóval szabadabban mozogva indultunk hazafelé.
Erdély történelmi központját, Kolozsvárt ejtettük útba elsőként, futólag megnéztük nevezetességeinek egy részét. A Szent Mihály templom, és a közelmúlt hányattatásai után szépen felújított Mátyás szobor mellett megtekintettük királyunk szülőházát is. Ellátogattunk a házsongárdi temetőbe is, ahol magyar hírességek egész sora nyugszik. Egy kis fagyizás még belefért, aztán hamarosan továbbálltunk.

Hunyadi Mátyás és a Feketesereg vezérei a Szent Mihály templomnál

Kolozsvár történelmi belvárosában

Szent Mihály templom

Mátyás király szülőházánál (szemben)

Házsongárdi temető

Házsongárdi temető

Találkozás

 Következő programunk az 1690-ben megnyitott tordai sóbánya meglátogatása volt. A városban nagy reklámtáblák igyekeztek útbaigazítani a bánya hollétét illetően, bár mi nem tudtuk igazán eldönteni, hogy nem-e valami élményfürdőt hirdetnek. Erre a vadonatúj fogadóépület alakjáról következtettünk.
Már a tárnákba való lejutás során is megdöbbentő látvány, hogy köröttünk minden sóból van. A falakon a só ülepedésekor kirajzolódott erezetek mintázata vonta magára a figyelmet. A Rudolf-tárnába lépve már szinte a lélegzetünk is elakadt a döbbenetes, monumentális látványtól! Egy szédítítő mélységű hatalmas terem felett találtuk magunkat. A bányakamra két oldalán végigfutó fából ácsolt gangról lenézve egy anfiteátrum, játszótér, óriás kerék csalogatott minket lefelé! A 42 méter mély, 50 méter széles és 80 méter hosszú terem aljára 172 lépcsőfokon és 13 emeleten jutottunk le. Lejjebb a Mária Terézia-tárnában, 112 méterre a felszín alatt pedig egy csónakázó tó vizén múlatták az időt a ráérősebbek. A fal egy részén szinte függönyként csüngnek a sócseppkövek, némelyikük hossza a három métert is eléri.
Egy egész napot simán eltölthetne itt az emberfia, de nekünk sajnos tovább kellett indulnunk hazafelé.

A Tordai sóbánya egyik bejáratánál

150 éves kiemelő szerkezet

Fények és mélységek

A sótenger hullámai

Sóbánya mint élménypark

Sócseppkövek sorai

Sófalak tövében

Csónakázó sóstó

Friss sókiválás a mennyezeten

Viszlát!

 Szomorú, szürke, nyálkás idővel búcsúztatott minket Erdély. A Király-hágóról még utoljára visszapillantottunk, aztán idővel feltűntek a Zemplén, Bükk és a Mátra ismerős vonulatai.
Otthagytunk egy álomvilágot, hogy holnaptól visszazökkenjünk a dolgos hétköznapok valós világába.
De a hegyek a széllel üzenve suttogják fülünkbe: mi itt leszünk, várunk rád álmodozó túrázó!

      Szöveg és kép: 
      Vincze Gabi